A „savanyú a szőlő” mondás etimológiája szerint a róka ezekkel a szavakkal vigasztalta magát Ezópusz meséjében, miután nem tudott enni a magasra nőtt fürtökből. Ha valaki nem ismerte a szólás eredetét, és látta Rafał Trzaskowski arcát, miközben az a Polgári Platform élére visszatérő Donald Tusk székfoglaló beszédét hallgatta, akár azt is gondolhatta, hogy a kifejezés arra a kényszeredett mosolyra utal, amit az ember akkor próbál magára erőltetni, amikor leplezni szeretné csalódottságát, de végeredményben olyan kifejezést ölt, mintha éppen savanyú cukorkát szopogatna. Nem is csoda, hogy
Trzaskowski nem tudott ugyanazzal a harsány kacagással reagálni a régi-új pártelnök hol jobban, hol kevésbé sikerült poénjain, mint párttársai. A varsói főpolgármester, a PO legnépszerűbb politikusa ugyanis joggal számíthatott rá, hogy a bukás szélén egyensúlyozó korábbi elnök, Borys Budka sorozatos ügyetlenkedése után ő veheti át a párt irányítását. Az Országos Tanács azonban máshogy döntött, amikor szentesítette azt a nyakatekert jogi ügyeskedést, amelynek eredményeként Tusk a tagság megkerülésével átvehette a pártot (két alelnök lemondott, az egyikük helyére került az elnökségről lemondó Budka, a másikukéra pedig Tusk, aki most legidősebb alelnökként irányíthatja a 2001-ben harmadmagával alapított formációt).

Trzaskowskit láthatóan frusztrálta a megoldás. Tavaly ugyanakkor nem zavarta, amikor hasonló módon, a kongresszus döntésével szembemenve cserélték le – akkor éppen őrá – a tagság által megválasztott jelöltet, Małgorzata Kidawa-Błońskát az elnökválasztási kampány hajrájában. A kormányzó Jog és Igazságot (PiS) minduntalan a demokrácia hiányával vádoló, magát a jogállamiság egyedüli igaz híveként beállítani próbáló legnagyobb ellenzéki párt vezetése tehát egy éven belül másodszor tesz tanúbizonyságot arról, hogy saját párttagságának véleményére sem kíváncsi, sőt akár szembe is megy vele. Tusk ugyan hangsúlyozta, hogy természetesen kész megméretni magát, de azt is világossá tette, hogy a pártelnökválasztás kérdésében nem neki kell döntenie (hanem feltehetően ugyanazoknak, akik most megtalálták a módját, hogy a lehető legantidemokratikusabb módon vegye át a PO irányítását…). Leghamarabb jövő év elején kerülhet sor tisztújításra, de könnyen elképzelhető, hogy megkérdőjelezhetetlen legitimáció nélkül fogja a 2023-as őszi választásokig vezetni a PO-t. Mindez persze aligha zavarja a párt elitjét, még kevésbé a Polgári Platform berlini és brüsszeli szövetségeseit.

Függetlenül a legitimáció hiányától, a párt kétségtelenül jól járt azzal, hogy

egy rutinos, minden hájjal megkent, nemzetközi tekintéllyel bíró politikus veszi át Borys Budka helyét. Utóbbitól másfél évvel ezelőtti megválasztásakor azt várták, hogy levezényli a küszöbön álló generációváltást, de legalábbis hidat képez az alapítók és a fiatalabbak között, s ami még fontosabb: újra emelkedő pályára állítja a fontos választást 2011 óta nem nyerő Polgári Platformot. Ehhez képest neki sem sikerült semmiféle víziót vagy legalább világos célokat megfogalmaznia.

Tevékenysége kimerült a PiS folyamatos támadásában, és ezzel párhuzamosan folytatódott az az irányítás nélküli balra sodródás, ami ahhoz is hozzájárult, hogy egyre nagyobb feszültség alakuljon ki a párton belül. Olyannyira, hogy tavasszal két, konzervatív szárnyhoz tartozó képviselőt kizártak, képviselők egy nagyobb csoportja pedig nyílt levélben sürgetett változásokat. Tetézte a gondokat, hogy a PO az ellenzéki pártok közötti játszmákból is rendre rosszul jött ki. Hiába próbálta a kormányellenes erők vezetőjeként pozicionálni magát, a többi párt nem volt hajlandó asszisztálni ehhez. Budka ráadásul olyan jelenetekkel vétette magát észre, mint amikor a kormány egyik törvénytervezetét dicsérte a mellette állónak, csak éppen azt nem vette észre, hogy bekapcsolva maradt a mikrofonja…

A PO lejtmenete tehát folytatódott, április–májusra a legtöbb közvélemény-kutatónál meg is előzte a pártot a politikába tavaly berobbant, magát centristaként láttatni igyekvő, de a globális liberális elittel szövetkezni kész korábbi médiaszereplő, Szymon Hołownia és formációja, a Lengyelország 2050. Június végén mind a két ellenzéki pártot húsz-húsz százalék körül mérték a Lengyelország 2050 kis előnyével, a harminc-harmincöt százalékos PiS mögött. Hołownia hiteles alternatívát tudott kínálni a lengyel politikát 2005 óta meghatározó kétpólusú PiS–PO vetélkedésbe belefáradt szavazóknak. Amennyiben folytatódott volna az elmúlt hónapok trendje, és növeli előnyét a PO-val szemben, az az utóbbi párt végét jelenthette volna. Ebben az esetben ugyanis a médiába és a privát szférába legjobban beágyazott formáció mögött álló üzleti világ és a nemzetközi liberális elit bizalma megrendül, ami részükről a Hołowniával való kapcsolatkeresés aktívabbá válását is jelentette volna. Felgyorsult volna az a folyamat is, amelynek során több korábbi PO-s politikus átlépett a Lengyelország 2050-be. Tusk visszahívásával a párt tehát az utolsó szalmaszálba kapaszkodott.

Tegyük hozzá,

Donald Tusk visszatérése 2019 elejétől folyamatosan napirenden volt. A liberális Newsweek már akkor olyan címlapot jelentetett meg, amely vágtató fehér lovon ábrázolta őt. Fél évvel később szóba került, hogy egy pártok fölött álló mozgalom élére áll, majd az is, hogy ő lesz a PO miniszterelnök-jelöltje, később pedig lehetséges köztársaságielnök-jelöltként is emlegették. A tavalyi választást követő tisztújító kongresszuson is a legesélyesebb pártelnökjelöltként beszéltek róla.

Mostani visszatérését nem is feltétlenül Varsóból, hanem talán inkább Brüsszelből, helyesebben Berlinből lehet megérteni: Tuskot sokan egyszerűen csak Angela Merkel bábjának tartják. A kancellár visszavonulásával pedig Tusk nemzetközi befolyása is radikálisan csökkenni fog, ezért láthatta indokoltnak, hogy ezúttal igent mondjon a lengyel belpolitika újabb hívására.

A visszatérését követő első közvéleménykutatások mindenesetre igazolják a PO várakozásait. A párt néhány hét alatt három-négy százalékos erősödést könyvelt el, miközben Hołownia két százalékot vesztett, a Polgári Platform így egyelőre visszaelőzte a Lengyelország 2050-et, és a legfrissebb kutatások szerint folytatódni fog a trend. Ennek ugyanakkor valószínűleg nemcsak Tusk, hanem az ősi rivális, Jarosław Kaczyński is örül. Egyrészt azért, mert az általa vezetett PiS szavazótáborát még mindig a PO-val való riogatással lehet a legjobban mozgósítani. Donald Tusk európai politikusként is központi szerepet játszott a kormánypárt negatív kampányaiban, az ellenségkép erősítése pedig nyilvánvalóan sokkal könnyebb lesz úgy, hogy valóban ő vezeti a Polgári Platformot. Másrészt a Lengyelország 2050 feltűnése és megerősödése nemcsak a PO-nál, hanem a kormánypártnál is komoly fejtörést okozott. Hołownia ugyanis – szemben a korábban fel-, majd letűnő, magukat progresszívnek tartó pártokkal – láthatóan nemcsak az ellenzéki riválisoktól tud szavazókat elszipkázni, hanem a PiS balszárnyára is veszélyes. A Jog és Igazságosságnak tehát az az érdeke, hogy fő kihívója továbbra is a PO legyen, ne pedig egy olyan párt, amellyel kapcsolatban lehet átjárás a szavazók között.

Nagy szüksége van most mind a két nagy pártnak a másikra. Hiába a rendkívül törékeny parlamenti kormánytöbbség (amely helyenként immár inkább egyfajta kisebbségi kormányzás benyomását kelti), a PO jelenleg semmiképpen nem érdekelt Mateusz Morawiecki kormányának bukásában.

Egy mostani előrehozott választás ugyanis Hołowniát olyan tárgyalási pozícióba hozhatná, hogy a PO akár végérvényesen kénytelen lenne megosztani befolyását nemcsak a hazai balliberális oldalon, de a brüsszeli szalonokban is. Nem véletlen, hogy Tusk minden, a kormánykoalíció szétverését vagy egy előrehozott választás lehetőségét firtató újságírói felvetés ellen kézzel-lábbal tiltakozott, leszögezve, hogy célja a 2023-as őszi választásokra felkészíteni a pártját.

Jelenleg tehát úgy fest, hogy a kabinet kitart a ciklus végéig, a 23-as választások pedig a Kaczyński–Tusk összecsapások utolsó felvonása lesz. Mindennek kárát elsősorban a választópolgárok fogják látni, beleértve a két nagy párt szavazóit is, akik ismételten felkészülhetnek arra, hogy az érdemi viták helyett számukra újra – ellenkező előjellel – „a jó és gonosz küzdelmének” lesz beállítva az aktuálpolitika. Ezt vetíti előre Tusk megszólalásainak sora mellett Kaczyńskinak a kormánypárt kongresszusán mondott beszéde is. Markáns különbség ugyanakkor az, hogy amíg a PiS nemcsak világos, a kereszténységre, a lengyel nemzeti hagyományokra, a családokra, a szegényebb rétegek anyagi és emberi méltóságának felemelésére épülő jövőképet vázol, és már bizonyította, hogy képes levezényelni az ezeket megalapozó strukturális átalakításokat, addig a PO egyelőre csak a Polexit vádját hangoztatja, és azt ismételgeti, hogy a PiS vezetésével Lengyelország a „putyinizálódás” útjára lépett. Ez a törzsszavazók mozgósításához elég lehet, ahhoz azonban alighanem kevés, hogy visszacsábítsa a Hołowniához pártolt választók nagy részét.