Négyszázhárom esztendő pörgött le a nagy mester halála és a születésem között, ami alatt volt ideje a világnak megváltozni.
Ha a részleteket nézzük, karikát már nem hajtottunk, mint azt a fatáblára készült mű előterében ketten is művelik. A hordólovaglás is elmaradt,
nem borvidéken éltünk, és nem is volt otthon akkora hordó, hogy ketten rá tudtunk volna ülni.
Olyan ugyan volt, hogy egy-egy nagyobbra nőtt srácnak valaki a nyakába ült, és két ilyen páros aztán azon mesterkedett, hogy melyik tudja felborítani a másikat. Csakhogy ezt mi a Rábában csináltuk, a sekély részén, így nem is volt olyan borzasztó felborulni.
Hordólovaglás (részletképek a Wikipédiáról)
A festményen is többször felbukkanó fogócska Gasztonyban az alsó tagozat szüneteiben zajlott, amikor a négy évfolyam kiszabadult az almafák árnyékolta iskolaudvarra. Itt, cserépdarabbal a simára taposott földre rajzolva, ment az ugróiskola, vagy ahogyan mi mondtuk, az „ugrálózás” is. A hatkockás, komolyabb változatát még felsőben is néha elővettük. Itt a cserépdarabot vagy lapos követ
a játéktérnek háttal állva kellett beledobni a soron következő négyzetbe,
majd egy lábon ugrálva átrugdosni úgy a többin, hogy ne menjen ki a pályáról, vagy ne épp valamelyik vonalon álljon meg. A vállunk, fejünk felett végrehajtott dobásnál ugyanez volt a szabály. Ha valaki vonalat dobott, vagy rossz négyzetbe esett le a cserép, a másik következett. Ennek pedig megvolt az a rizikója, hogy egy lendülettel végigment a pályán, és ő lett a győztes.
Ahogy az 1560-ra elkészülő képen is, a fára mászás nálunk is nagyban ment. Anyám később sokszor felemlegette, hogy amikor megkent nekem egy-egy karéj vajas kenyeret, egy időben azonnal felszaladtam vele az udvarban még az építkezés előtt elrakott három fiatal diófa egyikére (egy máig ad árnyékot közülük). Vagy a hátsó udvarban, szélfogónak és majdani
épületfának szánt lucfenyők közül arra, amelyiken a „magaslesem” volt, néhány madzaggal, dróttal rögzített deszkából kialakítva.
Itt esett meg, hogy egymás után két évig, tőlem néhány méterre költött egy balkáni gerlepár. A tojó az elején még rémülten pislogott rám, de azért a helyén maradt. Ki is keltek a fiókák, aztán fel is nőttek rendben, jó szomszédok voltak, én is igyekeztem az lenni a számukra.
Gerlefészek (Wikimédia Commons)
Bruegel festményén vagy kétszáz gyerek által játszott nyolcvan játékot azonosítottak be jó szemű szakemberek, harmincegyről olvashatunk is az interneten. Közülük a „bakugrást” mi leginkább tornaórán műveltük, ami pedig akkoriban az iskolában volt, az ott is maradt, nem vittük haza a mi kis civil életünkbe. A vagy tíz esztendeje az egész világot meghódító „peonzák” előzményei is feltűnnek a festményen, fejfedős fiúgyerekek játszanak a rátekert madzaggal megpörgetett, kúp alakú fajátékokkal. Csak annyi a különbség, hogy itt a madzag végén még egy botocska is volt, hogy a peonza nagyobb lendületet kapjon, és tovább pörögjön.
Bakugrás
Az általunk is játszott kugli egyik előzménye is ott van a képen. De a flamand gyerekek golyóval dobtak fal előtt sorba állított golyókra, míg mi
inkább a fából esztergált lengőtekét használtuk a kocsma mellett. Már ha hozzáfértünk, és nem a felnőttek játszottak sörmeccseket
rajta. Az olajképen látható bekötött szemű fogócska is megvolt, szintén szigorúan csak az alsó tagozatban. És igen, azt is ki kellett találni némi tapogatódzás után, hogy kit is fogtál meg, akkor lekerülhetett a szemedről a sál vagy a kendő.
...végül lekerülhetett a szemedről a kendő
Játszottuk aztán a „gólya viszi a fiát” játékot is, ahogyan Bruegel képének előterében is látható. Csak itt apa és anya a hordozó, és úgy tűnik, hogy a szülők csak egyik kezükkel kapaszkodnak össze, erre ültetve a kicsi lányukat.
Látható aztán a festményen valami hasonló a mi vonatozásainkhoz is.
Amikor többen, akár tízen is egymás kezét vagy éppen derekát megfogva kezdtünk el szaladni. A vége a sornak pedig a nagy lendülettől, a kanyarodás közben leszakadt, akár el is eshettek az utolsók nagyokat nevetve. Ugyancsak a lendület játszott szerepet a „kicsórásnál” is, amikor ketten kapaszkodtunk össze, úgy, hogy a cipőnk orra összeért, és hátradőlve kezdtünk el egyre gyorsabban pörögni.
Kalaphajítást sem játszottunk...
A flamand mester képén aztán ott van egy birkózó páros is. No, a birkózás nálunk sosem tisztán sportból történt, hanem az igencsak gyakori verekedések része volt. Az erősebb vagy ügyesebb győztes úgy a földhöz tudta szorítani a másikat, hogy az kénytelen volt megadni magát, vagy erőlködhetett egészen addig, míg az udvari ügyeletre beosztott tanító le nem szedte róla a legyőzőjét.
A bécsi Kunsthistorisches Museum egyik legértékesebb képén ugyan nincs ott a foci, ami jórészt meghatározta iskolaidőben is a délutánjainkat. Apám mesélte, hogy ők még harisnyából kialakított rongylabdát kergettek gyerekként, nem volt a húszas, harmincas években még falun nagyon bőrfoci. Aztán a fűzős, tehát kivehető „belű”, így foltozható bőrfocim még nekem is volt.
A szénapadláson találtam, biztosan valamikor még apám rúgta fel oda, aki egyebek iránt a falu focicsapatának kőkemény balbekkje volt
sokáig. (Teljesítményéről még a halála után is hallottam kortársaitól méltatásokat.)
Apám emlegette sokat aztán a „csilikányozást”, hogy az volt gyerekként az egyik kedvenc játékuk. De erről majd máskor írok, most ennyi elég lesz, azt hiszem.
