Bejegyzett építész tervezőként a fehéroroszországi katolikus egyházmegyék építési igazgatója voltam, amikor hosszú évtizedes világi használat után az ukrán határ melletti kisváros katolikusai visszakapták egykori templomuk épületét.
Az évtizedeken át megbecstelenített istenházát kellett ismét alkalmassá tenni katolikus szertartások végzésére.
Magyar szemmel elképzelhetetlen, milyen radikális volt a szovjet egyházüldözés! Amikor elvették a templomot, megszűnt az egyházközség is. Évtizedekkel később nekünk kellett külföldről összeszedni az építéshez elegendő összeget is.
Írtunk a Renovabis német katolikus segélyszervezetnek. Tudtuk, hogy a vezetője, aki nagy szerepet játszott a fehéroroszországi egyházi infrastruktúra újjászületésében, jezsuita, ezért a Lengyelországból érkezett plébános azt javasolta, a kérvényben emeljük ki, hogy a jezsuita Bobola Szent András (1591–1657) Ivanovo (lengyelül Janów Poleski) területén szenvedett vértanúságot. A szervezet keletnémet ügyintézője azonban nagyon kérte, ne hivatkozzunk erre, mert
az akkori Németországban Bobola Szent András emlegetése nacionalista felhangot jelenthetne, s a pravoszláv egyház tiltakozását
válthatta volna ki. Inkább arról számoljunk be, milyen nagy az érdeklődés a katolicizmus iránt Ivanovóban. Végül megkaptuk a pénzt, s a templom ma is szépen működik.
Bobola Szent András története és jelenkori fogadtatása mutatja, milyen régi keletű a szláv népek közötti békétlenség, amelyet a Nyugat ma sem ért. Bobola lengyel jezsuitaként az akkori Lengyelország keleti területein végzett hithirdető munkát. A kozák felkelés (1648–1654) harcosai
azzal vádolták, hogy pravoszlávokat térít katolikus hitre, ezért meggyilkolták.
Az ezt követő orosz–lengyel háború (1654–1667) után Oroszország nagy keleti területeket csatolt el Lengyelországtól, amelyet a XVIII. század végén háromfelé daraboltak. Százhuszonhárom év múlva, Lengyelország újraalapításakor Ivanovo ismét lengyel város lett. 1939-ben a hódító németek itt gyilkolták meg Witold Iwickit, a Pinszki Egyházmegye kormányzóját.
Másik kedves fehéroroszországi szentem, Szent Jozafát Kuncevics OSBM (1580–1623) élettörténete szintén azt mutatja, milyen mélyen gyökereznek a szláv világban a háborúk és az üldöztetések. Polock városában áll a Szent Bölcsesség templom, Szent Jozafát egykori székesegyháza. Ukrán ortodox család gyermekeként az (akkoriban) lengyel Vilna (ma Vilnius) városában ismerkedett meg a katolicizmussal és tett fogadalmat görögkatolikus bazilita szerzetesként. Később rábízták az akkori Polocki Görögkatolikus Főegyházmegyét, melynek székvárosában a feltüzelt tömeg megölte.
A kommunista hatalomátvétel után Szent Jozafát székesegyháza évtizedeken át üresen állt és pusztult, míg 1967-ben megpróbálták felújítani, azzal a céllal, hogy ateista múzeumot rendezzenek be benne. Erre azonban nem került sor, mert a múzeumot Vityebszkbe telepítették. Amikor először jártam a csodálatos épületben, meglepve láttam, hogy
a padok az orgonakarzat felé néznek, mivel az épület a Polocki Állami Múzeum része lett, s koncertteremként működött.
Mivel a kilencvenes évek elején nagyon sok egyházi objektumot adtak vissza eredeti tulajdonosaiknak, azt gondoltuk, hogy a Szent Bölcsesség-székesegyházat is visszakaphatják a görögkatolikusok. Nem sikerült, koncertterem maradt. Most pedig a hírek szerint liturgikus célra nemsokára átadják az Orosz Ortodox Egyháznak.
1994 és 2001 között hét évig dolgoztam Fehéroroszországban. Eddigi missziós pályafutásom alatt talán ott éreztem magam a legjobban. Nagyszerű emberekkel találkoztam,
még a kommunista neveltetésűekben is ott volt az Egyház iránti tisztelet.
Egyikük azt mondta: „Magukat ennyire üldöztük és mégis itt vannak: ez csodálatraméltó!” Így gondolkodtak. (A „puha” magyar kommunizmus bukása után már nem hallottam ilyen megjegyzést.) Amikor örökfogadalmam után, 1994-ben Fehéroroszországba helyeztek, az akkoriban Európa egyik „legfélreesőbb” helye volt. A képlékeny társadalomban az emberek fogékonyak voltak a hitre, de a kommunizmusban már nem hihettek.
Kazimierz Świątek bíboros, minszk-mohilevi érsek, akinek megbízásából az ország katolikus építési ügyeivel foglalkoztam, többször megjegyezte: „Az itteni nép számára létfontosságú a misszió, mert itt hetvenöt éven keresztül Isten ellen és Isten nélkül nevelték az embereket.
Olyan szovjet embertípus jött létre, amely még sok bajt okozhat a világnak. Ezért kell Krisztust hirdetni.”
Ezek a szavak gyakran eszembe jutnak a mostani harcok idején; az orosz–ukrán háború háttere is a szovjet rendszerváltás idejéig nyúlik vissza.
Mivel akkor érkeztem oda, amikor még karnyújtásnyira volt az igazi szovjet rendszer, de már lehetett nyíltan beszélni, én még láthattam, mit jelent hetvenöt hit nélkül eltöltött év a Szovjetunióban. A minszki katolikus főszékesegyházat mindenki megtekintheti az interneten, és alig hihető, amit annak idején saját szememmel láttam: 1994-ig sportcsarnok volt a római barokk e legkeletibb alkotása. A ma oly gyönyörű mohilevi székesegyházban pedig államvédelmi levéltár működött.
Mindvégig Świątek bíboros közvetlen közelében dolgoztam, és láttam, ahogy egyre szaporodnak a másfél millió katolikust szolgáló plébániák, rendházak, újra megnyitott templomok. Kulcsszerepet jelentett a szolgálatom, hiszen
akkoriban az építkezések voltak a fehérorosz katolikusok erőfeszítéseinek középpontjában.
Jártuk az egyházközségeket, az építési ügyeket én készítettem elő döntésre, hogy azután a három egyházmegye püspökeivel együtt dönthessünk a projektekről. Az angol nyelvű Wikipedia mind a mai napig engem mutat Świątek bíboros kíséretében, amikor a főpásztor meglátogatta az esztergomi szemináriumot.
E rendíthetetlen hitű, szent életű lengyel papot a náci német és a szovjet hatalom is letartóztatta, a tajgába és bányákba vitték kényszermunkára. Szabadulásakor az őr csodálkozva nézett rá:
„Maga kilenc évig volt itt, és még él? Akkor örökké fog élni!” Igaza is lett, Świątek érsek majdnem százéves koráig élt,
kiváló egészségi állapotban, és végig aktívan dolgozott. Amikor 1954-ben a Gulagról visszakerült Pinszkbe, a lengyel határtól Kazahsztánig ő volt az egyetlen katolikus pap. A többieket később vitték el, így még rabságban voltak vagy meghaltak, esetleg átszöktek Lengyelországba.
II. János Pál 1991-ben nevezte ki Kazimierz Świąteket Minszk-Mohilev metropolita érsekévé és Pinszk apostoli adminisztrátorává, hetvenhét éves korában szentelték püspökké. A Fehéroroszországi Katolikus Püspöki Konferencia első elnöke lett, 1994-ben kreálták bíborossá, kilencvenhat éves koráig igazgatott egy ötszáz kilométer hosszú egyházmegyét. Életkora és egészségi állapota miatt 2006 júliusában XVI. Benedek pápa elfogadta az akkor kilencvenegy éves Świątek lemondását érseki tisztségéről, de 2011. június 30-ig,
majdnem kilencvenhét éves koráig a Pinszki Egyházmegye apostoli adminisztrátora maradt.
Közös munkánk során élete több helyszínét felkerestük, megnéztük a breszti erődöt, ahol raboskodott, a pruzsányi plébániát, amelyet az ő főpásztorsága idején adtak vissza az egyháznak. Sokat beszélt a „jegesmedvék földjéről”, az északi haláltáborokról. Amikor egyszer a Vatikánban püspökökkel beszélgetve megjegyezte: „Hiba van a kánonjogban”, a kérdő tekintetek láttán így folytatta: „Az van írva, hogy
hetvenöt éves korban a püspökök nyugdíjba mennek, de mi lesz azzal, akit hetvenhét évesen neveznek ki?”
Erre egy jelen lévő bíboros ráfelelte: „Akkor usque ad mortem!” Vagyis nem lesz nyugdíj. Így is történt. Élete végéig egyszerű, mély hitű és hitében a végletekig kitartó ember maradt.
Az, hogy magyar vagyok, inkább előnyt jelentett fehéroroszországi munkámban, mert semleges lehettem a különféle szláv népek között. A lengyel származású és tudatú emberek mellett sok fehérorosz és orosz is kezdett újraindított templomainkba járni. Mivel a vallási közösségeket a szovjet korszakban szinte kiradírozták,
sokan már elfelejtették elődeik vallási hovatartozását. A katolikus egyház azonban friss, új közösségként őket is vonzotta.
Félreértések ugyan voltak, de igazi konfliktust nem tapasztaltam a különböző származású hívek között. Amikor egy-egy plébániára megérkeztem, meg kellett érezni, tapasztalni, milyen nyelvet használjunk, és az építkezések mely szempontjait kell hangsúlyoznunk. Nekem nagyon tetszett ez a sokféleség.
Nagy élmény volt látni, ahogyan ezek az országok fokozatosan visszatérnek a hithez. Úgy tapasztaltam, hogy a hit iránti érzékenység benne van a szláv lélekben. De Świątek bíboros megállapítása is igaz, hogy ez a "hit" sokszor nem az Isten felé, hanem más irányba vezetett. A keresztény missziónak azért volt sikere hetvenöt év kommunizmus után, mert a Szovjetunió széthullása utáni válság ráébresztette az embereket arra, hogy kérdezni kell.
A szláv történelem tele van válságokkal, háborúkkal és üldöztetésekkel – és én úgy láttam, hogy ezek erősítik meg a népek önmagukba vetett hitét.
Erre példa Lengyelország, amelyet százhuszonhárom évre letörölték a térképről, de volt hitük és visszanyerték függetlenségüket. Fehéroroszországi munkám során tapasztaltam, hogy a válságnak mindhárom szláv népnél fontos szerepe volt a hit megszületésében.
Świątek bíboros számára az ott élő emberek sorsa szempontjából ennek a hitnek a helyes irányba fordítása volt fontos. Formálisan ez talán sikerült, hiszen hetvenöt év hitetlenség után ma már Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna is „keresztény” szláv országnak tartja magát. Mindenütt büszkén mutogatják a rengeteg újonnan épült templomot. De
a másik keresztény és szláv testvér elleni háború azt jelzi, hogy a bíboros által említett veszélyt még nem sikerült elhárítani.
Annak a gyökerei messzi évtizedekre nyúlnak vissza.
Hallgatom a sajtóelemzéseket, melyek biztonságpolitikai kockázatról, katonai stratégiákról, szankciókról és hasonlókról szólnak. Én, aki ott éltem, és akit a posztszovjet átalakulás mélyen megérintett, úgy látom, hogy az okok mélyebben keresendők. A hit és hitetlenség titkáról van szó. Ha nem tudunk hinni Istenben, hogyan bízhatunk másokban? A fehéroroszországi hitbeli újjászületés, minden következetlensége ellenére abból fakad, hogy
a hitetlenség, az Isten nélküliség volt a konfliktus mélyebb oka. A veszély pedig terjed Európa belseje felé is.
Ott még nem hetvenöt éves a hitetlenség, hanem tömeges méreteiben még újabb jelenség, mégis arra utal, hogy a mai Európát is fenyegeti a válság. Bár azt mondjuk, hogy a helytelen szankciók vagy a háború, esetleg a pandémia miatt, de igazából a hitük elvesztése miatt. A küzdelem akkor fog kiterjedni az egész világra, ha csak a technikai, a biztonsági vagy a politikai problémát vesszük észre benne. Az ember akkor semmisíti meg saját magát és társait, ha elidegenedik a teremtett világtól, és nem ismeri fel benne a teremtő Istent.
Nyitókép: Kazimierz Świątek bíboros
