„Tudom és érzem, hogy szeretsz.

Próbáid áldott oltó-kése bennem

Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,

Új szépséget teremni sebez engem.”

 

Tóth Árpád Isten oltó-kése szinte Matl Péter Gulag Ötösével” című pasztellgrafikai sorozatának költői párja. Arra tanít, hogy a kín, a fájdalom nem végállomás. Érték fakadhat belőle. Ma már elképzelni is nehéz azokat az embertelen körülményeket, amelyekbe a Gulagra hurcoltak ártatlanul és a megszabadulás reménye nélkül kerültek. Tóth Árpád szerint mindez szépséggé nemesedhet, és Matl Péter keze nyomán ez szó szerint megtörtént. Ez a szépség nem valami önmagában gyönyörködő tetszelgés. Megfesteni a Gulag-élményt, egyszerre szépet és igazat alkotni: különleges kihívás. A képek tanúsítják, hogy valami páratlant sikerült Matl Péternek alkotnia.

Bár mindegyik kép önálló egész, egyben mégis egy sorozat része, amelynek a tagjait néhány közös motívum köti össze. Több képen feltűnik például egy világos ív. Ezekben olykor egy falu sziluettje látszik, középen pedig a templom. A rab hazagondol. Az otthont látja. A házat és hazát, ahonnan elhurcolták, ahová visszavágyik. Az tartja benne a lelket, hogy hazavárják.

Manapság nem durva katonák hurcolják el az embereket a szülőföldjükről, hanem a megélhetés kényszere viszi el őket. Fontos, hogy ott legyen a gondolataik alján az a hol erőteljesebb, hol vékonyabb fénycsík: az a tudat, hogy mindenkit hazavárnak.

Kárpátalja magyarsága vészesen fogy. De a Gulag világa is véget ért egyszer. A mai exodus sem tart örökké. Ez a képek egyik üzenete.

Mi volt a Gulag célja? Munkaerő kellett, vagy a népirtás volt a fontos? Talán mind a kettő. Az egyik képen áttetsző, szinte szellemtestek várják sorsuk beteljesedését, mellettük néhányan már belesüppednek a földbe. Milyen sokan nem tértek haza! Nem túlzás népírtásról beszélni. A Vörös Hadsereg minden megszállt országból rabolt embereket, mintegy megadott kvóta szerint. De Kárpátalján nem volt kvóta. Minden tizennyolc és ötvenöt év közötti férfit elvittek, ha magyar volt, vagy ha német. Volt tíz falu a Tiszaháton, azaz a trianoni határon innen, amelyeket a Szovjetunió még le akart hasítani: legyen a Tisza bal partján is hídfőállásuk. Erről a területről is a kárpátaljai szabály szerint vitték el a férfiakat –  azaz mindenkit. Ebből is látszik: a szovjet uralom alá kerülő kárpátaljai magyarság kiirtása, legalábbis jelentéktelen létszámúvá csökkentése volt a cél.

A Gulag végeredményben bármilyen nagy szenvedést és emberveszteséget okozott: mégis bukás, nemcsak azért, mert vége lett. A Szovjetunió gazdasági problémáit nem oldotta meg, és a népírtás sem sikerült. Herder jóslat ide, sztálini népírtás oda: van magyar élet Magyarországon és van Kárpátalján is. Vannak iskoláink is, bármennyire szorongatják azokat mostanában. Vannak emlékműveink és van szellemi életünk, kultúránk, ami ráadásul kisugárzik az egész magyar területre. Matl Péter szobrai is jelen vannak a Kárpát-medencében, ez a Gulag-sorozat pedig mint vándorkiállítás szintén bejárta az egész régiót. Joggal, hiszen közös emléke minden itt élő népnek ez a különös „vendégszeretet”, amelyben részesítettek mindannyiunkat, kiket kisebb, kiket nagyobb mértékben.

Az egyik képen besüppedt sírt látunk, mellette egy asszonyt. Várandós. Az élet legyőzte a halált. Ez a másik nagy üzenete ennek a sorozatnak. Népesedési adataink az elmúlt félévszázadban aggasztóak. Erőt kell merítenünk a múltból, hogy legyen jövőnk.

Matl Péter képeit hosszan érdemes szemlélnünk. Engedni kell, hogy hassanak. Érdemes az interneten is megkeresni őket, újra, meg újra elgondolkodni felettük. Élet fakad belőlük, gondolatok, amelyek többé tesznek bennünket. Tanítják: minden krízis alkalom a megújulásra.

A sorozatot sokadszor nézve felismertem, hogy a képeken a fájdalmat látjuk és a halált is, azonban nincs bennük gyűlölet. Nincs bennük bosszú. Pedig indokolt volna az indulat, de Matl Péter tudja, hogy a bosszú nem oldja meg a gondjainkat. Ha csapást ellencsapás követ, a gyűlölet ördögi köre következik, amiből nem lehet kitörni, és ami okvetlenül a pusztulásunkat okozza. A szenvedők emléke előtti főhajtás a keresztény kultúrában elvezet a megbékéléshez.

Sok képen keresztény motívumokat látunk: az otthonra utaló erdei keresztet, amely fölött az égbe nyúló fák gótikus katedrálisok áhítatát idézik. Látjuk a szentmisét vagy az úrvacsoraosztást Gulag-módra. Három egymáshoz hajló alak. Elbújtak, s kezükben a kehely. Az erőforrás. A Gulagra hurcolt papok megtalálták a módját, hogy ritkán, de legyen úrvacsora, legyen szentáldozás.

Eucharisztikus Kongresszusra készül Magyarország: mondhatjuk úgy is: készül a Kárpát-medence. Az Eucharisztia óriási jelentőségére azokban a helyzetekben döbbenhetünk rá, amelyekben el vagyunk zárva tőle, mint a Gulagon, vagy most a járvány alatt. Olofsson Placid atya is leírta, mit jelentett, hogy valamiképpen az Úristen a Gulagon is megjelent közöttük.

A magyarság mai helyzete még Kárpátalján sem mérhető a Gulagra hurcoltakéhoz. De az égen sötétek a felhők. Kés élére a magyarokkal, mondják forró fejű, ukrán nacionalisták. Nyugaton gőzerővel pusztítják az európai kultúrát és a keresztény hagyományokat. Tombol a halál kultúrája. A közösségi szemléletet mérhetetlen egyéni önzés váltotta fel. A betegségek és az idős kor problémáit több országban az eutanázia „oldja meg”.

Az egész magyar történelem – különösen a XX. századi – arról szól, hogy van feltámadás, hogy velünk van az Isten. Ahogy az Eucharisztia megjelent a Gulagon, úgy most is itt van velünk.