Az autós jobb híján megáll, és megvárja, míg a megtermett koca a malacaival (nyolc-tíz is lehet) átvonul előtte. Vagy az aszfalt melegét kéjesen élvező kutyának méltóztatik lábra állni, és nagy kelletlenül lehúzódni az út szélére. És eközben nincs egy szem dudálás sem, nem ordibál a kormánykerék mögül az öklét rázva senki. Amúgy is

nyugodt emberek élnek az országban, hangoskodást, veszekedést sem láttam az ott töltött öt nap alatt.

Részeg embert is csak egyet, de az meg keresztényi kötelezettségeire hivatkozva megosztotta velünk igencsak finom házi sajtját és frissen sült lepénykenyerét. Igaz, a rettenetes borát is erősen kínálta, azt a lőrét, amit hagyományosan a földbe beásott, nagy cserépedényekben erjesztenek.

Grúziában jártunk, mindez Vaniban történt, ahová a landolás után szállodánk sofőrje, Akaki fuvarozott el bennünket a húszéves Mercedes terepjáróján. Hamar kiderült, hogy már ide is kellenek a német lóerők, mert a főútról letérve vagy két kilométert kellett még a gödröket kerülgetni, mire elértük a legelő tehenek között lévő, a Google térképéről is hiányzó kénes fürdőt. Már javában élveztük a majd ötvenfokos, rettenetesen büdös vizet, amikor megjött egy olyan kapálógép-traktorral a három helyi ember. Köztük az egyik, aki megszállóként Komáromban szolgált valaha, tudott oroszul, így tudtunk velük beszélgetni.

Vani kénes fürdői (a szerző fotói)

 

Aztán bőrünkön a rengeteg kénnel, Akaki javaslatára hazafelé még megnéztük Gelati és Motsameta kolostorait is. Előbbit IV. Dávid király építtette egy hegyoldalba, 1130 körül fejezték be. És a jó és alázatos király ekkor már öt esztendeje ott porladt a küszöb alatti sírjában.

Az épületeket aztán 1510-ben az oszmánok prédálták fel, talán azóta is tart az újjáépítés,

az állványzat rozsdájából erre is lehetne következtetni.

Gelati kolostora

 

Motsameta egy VIII. századi rémtettnek köszönheti létezését, egy testvérpár, Dávid és Konstantin tiszteletére épült a magas szirtre. A szentté avatott fivéreket a szentélyben lévő freskó szerint turbános emberek gyilkolták meg: husángokkal ütötték őket fejbe a folyóparton, miközben a lábukra már tekintélyes méretű sziklák voltak kötve.

A kénfürdő és a klastromok után visszarobogtunk a Rioni folyó által kettéválasztott Kutaiszibe, körbenéztünk a bazárban, vacsorára pedig megkóstoltuk a kinkalit, ezt a darált, fűszerezett marhahússal töltött tésztabatyut. És bizony finom volt minden, talán csak a borral volt itt is egy kis gond, de hát aki a kitűnő soproni, szekszárdi kékfrankosokhoz szokott, az nehezen adja már lejjebb.

A Rioni folyó által kettéválasztott Kutaiszi

 

Másnap korán reggel aztán Akakival elindultunk a Kaukázus felé, az első cél Ushguli volt, a Svan-tornyok faluja. Ezeket az egy-egy család védelmére, a IX. és a XII. század között emelt húsz-huszonöt méter magas erősségeket még hajdanán egy orosz művészfilmben láttam, akkor döntöttem el, hogy egyszer eljutok ide. A havas, sziklás hegyek alatt, 2100 méteren fekvő Ushguliba egy épülő hegyi úton, komoly sziklaomlásokat, vízátfolyásokat és gödröket Akaki által ügyesen, lendületesen kerülgetve, kora délután futottunk be. Hogy közben többször is veszélyben voltunk, abba csak később gondoltam igazán bele, de az álom beteljesedett.

És Ushguli a kétszáz tornyával pont olyan volt, mint vártam, még majdnem érintetlen, középkori részekkel. De sok helyi vagy beköltöző, akár pozdorjából is, de már hotelt, éttermet, kávézót, vendégházat „sufnituningolt” össze, és egy vagy húszfős, idősebb japánokból álló csoporttal ebédeltünk együtt.

Ushgulit,

ha az út is megépül, néhány év múlva teljesen ellepik majd a turisták, a történelem pedig elillan innen. De most jó volt járkálni a százados falak között,

elképzelni az ostromokat, családi viszályokat. (Találkoztunk az itt forgatott, Dede című 2017-es film reklámtáblájával is, amin magyar nyelvű szöveget is olvashattunk!) Az öt kisebb településrészből összeálló Ushguliból aztán szállásunkra, a 36 kilométerre lévő kisvárosba, Mestiába hajtottunk. Itt megint csak vártak bennünket a Svan-tornyok, és olyan szerencsénk volt, hogy fel is mehettünk egynek a tetejére. Ez sem volt egy veszélytelen mutatvány, de a deszkazsindellyel fedett tetőre kiülve, egy lobogó grúz zászló mellett azért jól érzi magát a kalandokat kedvelő utazó.

Mestiában repülőtér is van, no és a folyóvölgy (a Mulkhra robog keresztül a városon, ami az egész nagy, hosszú völgyet kimosó Enguri mellékfolyója) déli oldalán sípályák várják a turistákat. A másik oldalon ott tornyosul a 4710 méteres Ushba, kettős csúcsával. Pont ki is takarja az Elbruszt, de a felvonóval télen-nyáron elérhető sípályáktól távcsővel jól látni az ostromára induló társaságokat. Egyszer majd jó lenne megpróbálni ezt is, de kora délután már indultunk is vissza, a hosszabb, kiépített úton Kutaiszibe.

Bagrati székesegyháza

 

Hogy aztán vasárnap délelőtt ott lehessünk a város székesegyházának, az 1003-ban megkezdett Bagratinak ünnepi szertartásán. Az építtető, III. Bagrat (960–1014) a mi Szent Istvánunk kortársa volt, szép arányú, impozáns templomot emeltetett, amit

az oszmán törökök robbantottak fel 1691-ben. A romok 1770-ben pusztultak tovább, amikor az oroszok ágyúzták a templom melletti török erődöt.

Így azután az erősen vallásos helybéliek központi templom nélkül maradtak. 2010-ig tartott ez a sanyarú állapot, mikor is az UNESCO minden tiltakozása ellenére, a megmaradt köveket felhasználva, a többit pedig ügyesen kipótolva, csak felépítették templomukat.

Vasárnap sem volt megállás, mert amikor visszaértünk az istentiszteletről, Akaki már ott toporgott az autójánál. Indultunk is a híres, Prométheuszról, a Kaukázusban bűnhődő tűztolvajról elnevezett cseppkőbarlangba. Amely szakértő útitársunk szerint is elképesztő látványvilággal várja a csoportokat, a mi Aggtelekünk a nyomába sem érhet. Az egyórás program után azonnal indultunk az Okatse-kanyon felé. Itt a hét kilométeres körút helyett csak a lényeget, a hétszáz méteres, a hegyoldalba rögzített, a százméteres mélység fölé kinyújtott panorámautat, vasrámpát jártuk végig. Az oda- és visszaútra is a pénztár épületénél ajánlkozó terepjárósok közül választottunk, és erre a pár perces autózásra, egy minden túlzás nélkül vagy huszonöt százalékos lejtő/emelkedő résszel, azt hiszem, örök életemben emlékezni fogok.

Panorámaút százméteres mélység fölött az Okatse-kanyonban

 

A kanyon felső végénél lévő Kinckha-vízesés is elkápráztatott aztán bennünket. Itt is egy vasból kiépített rámpán mozogva csodálhatjuk meg a víz erejét, a kanyont kivájó vízfolyásba a magas sziklafalról alázúduló két kisebb patakot. Az út végén pedig egy teraszra jutottunk, pont a nagy vízesés fölé. Az „i”-re a pontot végül a Martvili-kanyon tette fel, ahová egy kiadós zápor után, a hazafelé tartó teheneket és malacos disznókat kerülgetve, már estefelé érkeztünk. A látványosság éjfélig van nyitva, sötétedés után változó színű fényekkel világítják meg a kanyon látnivalóit. Mondanom sem kell, mennyire lenyűgöző ez a látványvilág. Olyan, mintha nem is ezen a földön járna az ember.

 

A Kinchka-vízesés

 

Az utolsó nap a megérdemelt pihenésé lett, az 1920-as orosz bolsevik hódítás után „sztálinbarokk” stílben kiépített fürdővárosba, Tskaltubóba buszoztunk. Két larit kellett leszurkolni a tizenkét kilométeres zötykölődésért, és még szerencse, hogy volt valaki a „marsutkán”, aki elkalauzolt bennünket a működő, hatos forrásra épített fürdőhöz. Állítólag ez volt Sztálin kedvenc helye. Huszonöt lariért pont huszonöt percet (és egy törülközőt) kap a vendég egy kád vízben, amit aztán a homokóra lepergése után le is engednek.

Sötétedés után változó színű fényekkel világítják meg a Martvili-kanyont

 

De nem is ez itt a lényeg, hiszen be lehet járni a hajdani dicsőség romjait, az egykor csillogó, minden kényelmet megadó, pompás szállodákat, apartmanházakat, ahol most szegény emberek húzzák meg magukat.

A drága bútorok, burkolatok már rég eltűntek, de a méretek, a formák jelzik, hogy milyen élet lehetett itt

a véres XX. század derekán, második felében.

Grúziába most kell elmenni, míg ott is el nem romlik minden.