Szüleink nem értek rá, hogy tanítgassanak bennünket; a falusi embernek, főként ha a főállása mellett még állatokat is tartott, nem maradt ideje ilyen „jábavalóságokra”, tehát hiábavalóságokra. De attól még Gasztonyban (is) minden gyerek megtanult biciklizni. Háromkerekű bringa minden családban előfordult.

Akkoriban még csőből hajlított, tartósabb darabokat állított elő a szocialista ipar,

így ezeket a jószágokat, amikor már nem volt kisgyerek a háznál, továbbadták a rokonságban, szomszédságban. A manapság használt, két oldalsó pótkerékkel ellátott biciklire nem emlékszem a faluból, viszont anyai nagymamám, Orbán Rozália (késői gyerek vagyok, csak őt ismertem a nagyszüleim közül) egyik húsvétra vett nekem egy Camping biciklit.

Két oldalsó pótkerékkel ellátott biciklire nem emlékszem a faluból (Fortepan, adományozó: Tóth Ákos)

 

Az idehaza forgalomba került első szériák közül való szép darab volt, ma is feldereng előttem égőpiros színével és nikkelezett sárhányóival. Nagymamán – igazi, fejkendős parasztasszony – még a hatvanas évek végén megvette, pontosabban a vele egy faluban lakó nagynénémmel, egyben keresztanyámmal megvetette a legközelebbi városban, Körmenden ezt a drága biciklit. Ami aztán

bekerült az 1966-ra elkészült gasztonyi ház „szépszobájába”, amit a vendégek számára tartott fenn a család.

Itt várta türelmetlenül, hogy felnőjek, „megiperedjek” hozzá. Nagy becsben volt, rendszeresen portalanítva, s ha kellett, még a kerekeit is felpumpáltuk.

Szegény nagyanyám nem érhette meg, hogy láthasson, amint a falu főutcáján száguldozom ajándékával, szép csendesen meghalt még 1973-ban. Utolsó erejével a szobában függő, nagy méretű Golgota-nyomatra mutatott, de azt már nem lehetett érteni, mit akart mondani Munkácsy híres festményéről, vagy inkább arról, amit akkor, a végső pillanatokban azon látott. Szóval, a piros Campinget, amiből 2000-ig állítólag egymillió darabot adtak el Magyarországon, a szépszobában parkoltatott biciklit csak azután használhattam, miután már „pengén” tudtam biciklizni. Az „iskolát” a nagynénémnél nyaraló szentendrei rokon gyerekek kis, ovisoknak gyártott kétkerekűjén kezdtem el, amit nyárra lehoztak magukkal Tibi bátyámék. Tibi bátyám

apám kedvenc unokaöccse volt, akivel kitelepítése idején együtt dolgozott az inotai erőmű építkezésén.

Később híres mérnök lett, három gyereke pedig annyira megszerette e nyaralások miatt Gasztonyt, hogy kettő közülük később oda is költözött.

Minden férfigyerek hajtani akarta a biciklimet (Fortepan, adományozó: Liszkay Ferenc)

 

Ezen a nyaralásra érkezett, akkoriban már jócskán kinőtt jószágon kezdtem tehát a pedálok taposását. Úgy nézhettem ki rajta, mint majom a köszörűkövön – ahogy ezt akkoriban felénk mondani szokták. A következő lépés, nem is lépés, hanem egyenesen ugrás már a felnőtt, 28-as női biciklin való közlekedés volt. Aminek az ülését természetesen még nem értem fel, de a két pedálon állva, így tekerve már egészen nagy távolságokat meg tudtam tenni. Ekkoriban már anyám Csepel Mátra biciklijét is el-elkötöttem, de hátravolt még egy fokozat, a vázas férfikerékpárok meglovaglása.

Akárcsak a női 28-as esetében, arról természetesen szó sem lehetett, hogy a nyergen ülve vagy éppen a vázat a lábam közé véve tekerjem apám régi, fából esztergált, fogantyús Csepel Leaderjét. Apámnak, ahogy később mesélték, az 1940-es években az elsők között lett kerékpárja a faluban. Azt is hallottam, hogy

egyszer még a hetvenöt kilométerre lévő Balatonra is letekert egyet fürdeni, aztán azzal a lendülettel meg vissza.

Szóval, apám Csepeljéhez még nem volt elég hosszú a lábam, így maradt a „váz alatti” megoldás.

A 28-as férfibiciklihez még nem volt elég hosszú a lábam, így maradt a „váz alatti” megoldás (Fortepan, adományozó: Magyar Rendőr)

 

A váz alatt pedig nem is olyan egyszerű ám biciklizni! Először is meglehetősen nehéz az elindulás, hiszen az ember a kormányt és az ülést összekötő vascső alatt próbálja megmozgatni a pedálokat. Ehhez magát a kerékpárt olyan ferdén kell tartani, hogy annak meghajtója közel egyenesen tudjon a pedálokon állni, egyensúlyozni. Az indulásnál mindjárt némi lendületet kell venni, aztán

a sebességgel fellépő erőhatások lehetővé teszik ezt a kitekert pózban előadott, a csípőt és a lábakat erősen megterhelő mutatványt.

Mindezen tudások, képességek birtokában kerülhetett csak alám drága, alig ismert nagyanyám húsvéti piros kempingje. Ami aztán, szegény anyám nagy bánatára, egyből be is került a mély vízbe, mert kuriózum lévén a faluban, azt akarta hajtani minden barátom, minden gasztonyi férfigyerek. Különösen a banda vezetéséhez tartozó, négy évvel felettem járó Kovács ikrek, a „falu rosszai” mutattak nagy érdeklődést a biciklim iránt.

Mint az ördögök, úgy száguldoztak a Fő utcán szegény kempingemmel.

Volt olyan, hogy mindketten rajta voltak, az egyik az ülést foglalta el, a másik meg előtte állva a pedálokat taposta.

Természetesen estünk-keltünk is sokat vele, így aztán előbb a váz szép piros zománca pattogzott le, majd a nikkelezett láncvédő és sárhányók horpadtak, görbültek el. Gyorsan megadta magát az első fék is, így aztán végül éppen olyan ütött-kopott küllemű lett, mint a falu többi, fiúk által hajtott biciklije. Szegény jó édesanyám legnagyobb bánatára.

 

Nyitókép: Biciklizés nélkül a falusi ember nem nagyon boldogult volna... (Fortepan, adományozó: Bojár Sándor)