A szlovákiai magyarság két világháború közötti vezetője, aki később a börtönrácsok mögött is megőrizte honfitársaiért vállalt hitét, öntudatosan vallotta, hogy „…egyszer rágalmazóitok és szorongattatóitok, a benneteket szabadságotokban megcsonkítók is megtudják majd, hogy aki másokat fogságra visz, annak is fogságra kell vitetnie. És tudjátok azt is, hogy semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért".

2019. január elején Marek Jędraszewski krakkói érsek indította el a boldoggá avatási eljárást, s ezzel megkezdődött az ehhez szükséges szakértői anyagok összeállítása. De miért éppen Krakkóból indult az eljárás? Erre magyarázatot adhat, hogy Esterházy János édesanyja krakkói származású, mélyen hívő lengyel volt, továbbá a szlovák–magyar történelmi kapcsolatok korántsem konfliktusmentes volta – melynek ő maga is áldozata lett.

Marek Jędraszewski krakkói érsek indította el a boldoggá avatási eljárást (képek a Wikipédiáról)

 

Az eljárásnak így – érdemeinek méltó tisztázásán túl – mélyebb dimenziói is voltak-vannak. Hiszen ma is szép számmal akadnak, akik

háborús bűnösnek tekintik őt, mivel a „létező” szocializmus évtizedei alatt e téren is rendkívül kártékony agymosás zajlott – mindkét országban.

Éppen ezért minden bizonnyal az ő alakja lenne legalkalmasabb a szlovák és a magyar kapcsolatokban még meglévő rozsdafoltok eltüntetésére.

Ennek jelképes kiindulópontja az ő halálának „kegyelmi pillanata” lehetne, amikor a szintén rab Vasil’ Hopko eperjesi görögkatolikus püspök karjai között halt meg a börtönben. S ez egyben az ő végakaratát is kifejezi: legyen végre béke a Kárpátok alatt élő népek háza táján. Mint ahogy 1942-ben a szlovák parlamentben ő volt

az egyetlen képviselő, aki a zsidótörvények elfogadása ellen szavazott.

S amikor a náci propaganda Szlovákiában is a horogkereszt „üdvét” hirdette, ő bátran kijelentette: „Van nekünk már keresztünk, jó az nekünk. Nem kell újabb kereszt.”

Vasil’ Hopko eperjesi görögkatolikus püspök 1947-ben

 

Bár a Felvidéken már számos formában megemlékeznek róla, például Esterházy Akadémia is működik, s mintegy félszáz emléktábla, szobor idézi őt, mégis számos gáncsoskodó akad, akik még mindig megkérdőjelezik az életáldozatát. Olyanok, akik szerint – mint a halálos ítélet fogalmaz – politikai tevékenységével „szétverte Csehszlovákiát, s együttműködött a fasiszta politikusokkal”.

A kötetben lapozgatva talán Csáky Pál sorai a leginkább elgondolkodtatóak. Őt, az akkori szlovák kormány elnökhelyettesét 2001-ben, Esterházy János századik születésnapján a mártír politikus lányának javaslatára felkérték a magyar Országgyűlés Felsőházában tartandó emlékbeszéd elmondására. Mint írta: „Ez nagyon megtisztelő volt, de gondoljanak csak bele:

egy hivatalosan hazaáruló volt polgárra való megemlékezésen az ország hivatalban lévő miniszterelnök-helyettese mondja a beszédet

egy másik ország parlamentjében…”

Esterházy János kassai szobra

 

A hír bejelentése után szinte azonnal megindult a hisztériakeltés, s mindenki a botrányra várt. Soha annyi szlovák kamera és mikrofon nem volt még a magyar Országgyűlés épületében, mint akkor. Sokaknak még ülőhely sem jutott, hiszen köztudott volt, hogy előzőleg a szlovák kormány ülésén negyven percig tárgyaltak Csáky Pál „külföldi útjáról”. Természetesen

megpróbálták lebeszélni, hogy elmenjen Budapestre. De ő vállalta a küldetést.

A szlovák külügyminisztérium ezt „sajnálatosnak” nevezte, s hivatalosan „nyugtalanságának” adott hangot.

S két nap múlva az akkori szlovák nacionalista ellenzék – a Vladimir Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Ján Slota-féle Valódi Szlovák Nemzeti Párt – képviselői leváltási indítványt nyújtottak be Csáky ellen a szlovák parlamentben. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa egész napos rendkívüli ülésen tárgyalta a kérdést – a sajtó élénk érdeklődése közepette.

Ám meglepő fordulat történt: az ellenzék felkészületlenül érkezett, s csak a sajtóból ismert közhelyekkel tudtak előállni, míg

Csáky Pál szlovák nyelven mondta el emlékbeszédét. És így a rendkívüli ülés, a magyarellenes támadások helyett, egy újabb Esterházy-emléküléssé szelídült,

immár szlovák nyelven. A magyar politikus leváltására végül a százötven tagú szlovák parlamentben mindössze negyvenegy képviselő szavazott, a többiek vagy támogatták, vagy tartózkodtak.

Csáky Pál végül így zárja írását: „Akarjuk a jelenleginél magasabb intellektuális szintre emelni közgondolkodásunkat és a közbeszédet? Ha igen, akkor ebből nem maradhat ki Esterházy János személyének, politikusi és emberi hagyatékának az őt megillető helyen való kezelése sem.”

A kötet szinte minden sora megrendítő olvasmány: van még mit tenni a Duna-tájon…

 

Udvarhelyi Olivér (szerk.): Isten szolgája Esterházy János, Emlékkönyv IV., Mária Rádió, Budapest, 2023