Magyarország és Szerbia között soha nem volt még ilyen jó a kapcsolat, azt olvastam. A cikket bizonyára elfelejtették lefordítani abba az újságba, amit ő olvas.
A rendszerváltásról – a romániairól – fogok beszélni Zentán. A Mementó Filmfesztivál keretében a szervezők írókat is megszólaltatnak, nekem Marcsák Gergellyel és Majoros Sándorral kellene fellépnem, de végül csak az előbbivel leszek a dobogón, utóbbi személyes problémák miatt nem lehet velünk. A rendezvényen egyébként történelmi témájú dokumentum- és ismeretterjesztő filmek versenyeznek, fókuszában idén a rendszerváltás témája áll, így kerültem a meghívottak közé, a román forradalomról írt könyvemnek köszönhetően. A megmozdulás egészében igen érdekes – az újságíró is ébren van bennem, hát szóra bírom Farkas Györgyöt, a fesztivál igazgatóját, ossza meg velem a terveit.
Kiderül, hogy jövőre is történelmi fesztivált szerveznek Zentán, de azzal nagyjából egy időben Csíkszeredában elrajtol a Film.doc magyar–román dokumentumfilm-fesztivál. Az utána következő évben a Mementó átköltözik Beregszászra, a Film.doc magyar–román–szerb dokumentumfilm-fesztivál pedig Zentára jön. Ugyanakkor Csíkszeredában új kulturális tematikai fesztivál indul, és az a következő évben érkezik Zentára. Szerintem nagyszerű elképzelés.
Itt be is fejezhetném a jegyzetet azzal, hogy Kormányos Katona Gyöngyi kitűnően moderálta a beszélgetést, és a viszonylag népes közönség élénk érdeklődéssel figyelt minket.
Ám a közönségből egyszer csak megszólal egy férfi.
„A falusi népek, horvátok nem mertek kijönni. Hat busszal mentünk. Azt hitték, valami ellenségek vagyunk. Hogy majd mi őket bántsuk. Aztán megismertek bennünket, és elé mertek jönni, az idősek, fiatalok nem voltak, mind el voltak szökve. Rossz élményeim vannak ottan. Háborús övezet volt. Énrám is lőttek. A horvát népektől el volt véve minden dokumentum. Nem volt náluk egy igazolvány, semmi. Úgy tartották őket, mint az állatokat.”
A veterán megnyílt – élő mementó. Hallottunk történetet arról, hogy éjszaka sokszor robbanások verték föl a csendet, amikor egy-egy kóbor disznó vagy tehén aknára lépett. Hogy a kukoricások körbe voltak aknázva. Hogy az ő csapatának a váltása Arkan Tigrisei voltak. Akik lelőtt macskát drótoztak hetventonnás tankjukra. Akik részegen emberekre lövöldöztek. Akik három napig nem engedték a családtagjaikat azokhoz a halottakhoz, akiket ők lőttek le. Hallgattuk hosszan, hosszabban, mint ahogy leírtam.
És akkor egy helybéli lány, még iskolás, feltette a költői kérdést: és ezekről miért nem szólnak az iskolában? Szinte semmit nem tanulnak a huszonéve történtekről, a tanárok nem beszélnek róla.
Rendszerváltás, puff neki.
Beszélni kell. Csak éppen nehéz. De előbb-utóbb sikerül – ha van hozzá elég akarat.
Innen írják tovább önök, kedves olvasók.
