Sajnos nincs időszerűbb és fontosabb témája napjainkban a nagy erkölcsi tekintélyű pápának, mint a háború és béke problémája. Ferenc pápa nemrég a nagy orosz író, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényének A nagy inkvizítor fejezetét idézte.

A történet szerint évszázadok múltán Jézus visszatér a Földre. Rögtön ünneplő tömeg veszi körül, mely felismeri és élteti Őt: „Nahát, visszajöttél! Gyere velünk!” A nagy inkvizítor azonban letartóztatja és kihallgatja Jézust, és szemrehányásokkal illeti. Mert Jézus megtehette volna, mégsem akart soha e világ legnagyobb királya lenni. Inkább szabadnak hagyta az embert, nem igázta le, s nem erővel oldotta meg problémáit.

Pedig helyreállíthatta volna a békét a világban, megtörve az ember szabad, de ingadozó szívét egy felsőbbrendű hatalom erejével, mégsem tette. Tiszteletben tartotta az ember szabadságát. Az inkvizítor ezt mondja Jézusnak: „Ha elfogadtad volna a világot és a császári bíbort, megalapoztad volna egyetemes uralmadat és az egyetemes békét.” Majd így fejezi be ítéletét: „Ha van valaki, aki mindannyiunknál jobban rászolgált a máglyára, az éppen Te vagy!”

És íme, újra megismétlődik a történelem, a hamis béke kísértése – fűzte hozzá a pápa –, mely a hatalomra épül, hogy azután a gyűlölethez és Isten elárulásához, a lélek oly sok keserűségéhez vezessen.

Az inkvizítor végül azt szeretné, Jézus mondjon neki valami keserűt, szörnyűségeset. Krisztus azonban kedves gesztussal válaszol: csöndben odalép hozzá, és gyöngéd csókkal illeti. Jézus békéje nem nyom el senkit, sohasem fegyveres béke. Az evangélium fegyverei – folytatta a pápa – az ima, a gyöngédség, a megbocsátás és az önzetlen szeretet minden ember iránt. Így hozza el Isten a békét a világba. Ezért napjaink fegyveres agressziója, mint minden háború, sértés Isten ellen. A háború mindig olyan emberi cselekvés, amely a hatalom bálványozásához vezet.

Már XXIII. János Pacem in terris enciklikája sem volt újdonság 1963-ban, az egyház erkölcsi tanításában, mert XV. Benedek az első világháború idején, majd XI. Piusz és a sokat támadott XII. Piusz is egyértelműen nyilatkozott a háború és a béke kérdésében. Csak a „békeharc” propagandáját hirdető hazai szocialista diktatúra volt képes cenzúrázni a Pacem in terris enciklika magyar kiadását. II. János Pál idején, az egyház szociális tanításának 2004-ben megjelent kompendiumában olvassuk: „A béke kudarca: a háború.” Az egyház elítéli a háború embertelenségét, és „azt követeli, hogy azt egészen új szemmel nézzük”, mert „szinte lehetetlen, hogy az atomkorban a háborút mint az igazságosság helyreállításának alkalmas eszközét tekintsék”. A háború sohasem megfelelő eszköz azoknak a problémáknak a megoldására, amelyek a nemzetek között felmerülnek: „Sohasem volt az, sohasem lesz az!”

Ferenc pápa beszédeiben ezekben a hónapokban a korábbi pápai megnyilatkozásoknál sokkal élesebben fogalmaz: „A háború őrület, egy szörnyeteg, egy önmagát tápláló rák, amely mindent elnyel! Ráadásul a háború szentségtörés, ami tönkreteszi földünkön a legdrágábbat, az emberi életet, a kicsinyek ártatlanságát, a teremtés szépségét.”

Sürgősen újra kell gondolnunk a politika művészetét. „Miért viselünk háborút egymás ellen olyan konfliktusok miatt, amelyeket úgy kellene megoldanunk, hogy beszélünk egymással? Miért nem vívjuk meg együtt a civilizáció igazi csatáit, az éhség és szomjúság elleni küzdelmet, a betegségek és járványok elleni harcot, a szegénység és a modern rabszolgaság elleni küzdelmet. Miért?”

„Mi értelme van annak, hogy nemzetközi szinten együtt ünnepélyesen elkötelezzük magunkat a szegénység, az éhezés, a bolygó elpusztítása elleni kampányok mellett, ha aztán visszaesünk a háború régi hibájába, a fegyverkezési hatalom régi stratégiájába?”

A pápa most megjelent könyvében – Contro la guerra / A háború ellenében – felszólít mindnyájunkat: „Kötelezzük el magunkat olyan világ építésére, amelyben nem győz a háború ostobasága.”