A nemzeti kultúra fellegvárában szervezett performanszban a „saját” és az „idegen” viszonyát tematizálta egy olyan szemléltetőeszköz, az anyanyelv segítségével, amelyre gyakran az identitás kitevőjeként tekintünk.

Német eredetű szavakat széles körben használ a szlovén nyelv alsóbb regisztere, illetve egyes regionális változatai, ám ezek jórészt alacsony presztízsűek, a hivatalos, standard nyelvben nem kívánt elemek. Nem kell persze messze mennünk, magyarul sem elegáns eszcájgról beszélni evőeszköz helyett, ugyanakkor a szlovén egyes beszélt verzióira sokkal jellemzőbb a németből ferdített szavak használata, amiről már az általános iskola alsóbb osztályaiban igyekeznek leszoktatni a gyerekeket. Vajon ez az igyekezet az anyanyelv védelmére, vagy az ellen irányul? Melyik nyelvünkben élünk inkább: a beszélt vagy az irodalmi nyelv-e inkább az anyanyelvünk? Vagy nincs is értelme a megkülönböztetésnek?

A két nyelvváltozat közötti viszonyról mindenesetre sokat elárul, hogy erős érzelmi helyzetben biztos nem a hivatalos
nyelvváltozatot fogjuk használni.

Szlovéniában például úgy tartják, egy televíziós interjút nézve onnan lehet tudni, hogy egy politikus lódít, hogy a mindenki által tökéletesen érthető irodalmi nyelvi norma helyett saját, a többség által kevésbé érthető nyelvjárásában kezd el beszélni. Valami tehát lehet abban, hogy a köznapi nyelv közelebb áll ahhoz, amivel önazonosak vagyunk, inkább az identitásunk része, mint a standard.

A Pirman performanszában megjelenő utalások nemcsak a nyelv fogalomkörében értelmezhetők, hanem tovább lehet őket gondolni az identitás, így a nemzeti önazonosság kérdéseivel kapcsolatban is. Elgondolkodtató ugyanis, hogy számos kulturális jelenség, amelyre hajlamosak vagyunk a nemzeti identitás hordozójaként tekinteni, rendkívül heterogén. Nemcsak a nyelv ilyen, hanem például a zene, a konyha és a népi hagyományok, mesék világa is át van szőve „idegen” elemekkel, amelyeket sokszor hajlamosak vagyunk kizárólag a „sajátunkként” tekinteni.

Szlovéniában Mátyás király ugyanúgy népmesei hős, mint nálunk, a kerekrépát ugyanúgy savanyítják Zalában, mint Szlovéniában, és hát itt is, ott is tele vannak a városaink azokkal a jellegzetes, sokablakos Monarchia korabeli épületekkel, amelyek egykor vagy püspöki palotaként, vagy laktanyaként, esetleg iskolaként funkcionáltak, és amelyeket olyannyira a magunkénak érzünk, pedig valójában közös örökségünk részei.

A nemzeti identitásra tehát lehet egyfajta kollázsként gondolni, amelynek nagyon sok elemén osztozunk más nemzetekkel. Utazni pedig azért jó, hogy ezt felismerjük, és kimondjuk egy ljubljanai kiruccanás után, amikor meggyőződhettünk arról, hogy a piaci savanyúkáposzta-árus pultja előtt ugyanakkora a sor, mint itthon, hogy „lám, a szlovénok egy kicsit magyarok, és én egy kicsit szlovén vagyok”.

A szlovén identitás sokszínűsége leglátványosabban egyébként éppen a ljubljanai piacon jelenik meg. A téren egymás mellett serceg a zsírban a bosnyák/szerb csevapcsicsa és az adriai szardella. A vad Balkán és a melankolikus mediterrán világ találkozójához egy kisebb büfé csatlakozik, amelyben kolbászos-babos gerslit, ričetet lehet enni, amely étel csak a hegyek által örökké beárnyékolt sovány földeken születhetett meg. Kenyeret albánok árulnak, déligyümölcsöt dalmátok, a virágárusok pedig romák. Mindenféle salátákat, zöldségeket kis házi gazdaságok standjainál kaphat az ember.

Ha tele van a cekker, leülhetünk egy fröccsre (špricer – erre nincs momentán szlovénabb szó) a piaci halsütödénél, és elgondolkodhatunk azon, hogy a hely, ahol igazán önmagunk lehetünk, más szóval az otthonunk, nyelvek, tájak és ízek színes kaleidoszkópja. Önazonosságunk tautológiáját pedig akkor értjük meg igazán, ha rádöbbenünk, a magunkról tett kijelentések alanya és állítmánya a maguk kavargó sokszínűségében lesz egymástól elválaszthatatlan.◼

 

A szerző polonista