Az is bizonyos, hogy a nyolcvanharmadik születésnapját már nem várta meg. Az életét és életművét egy kétértelmű eseménnyel, nyitott műként hagyta itt az olvasóinak. Hrabal esetében ugyanis az élet és az életmű annyira összemosódik, hogy szinte nincs is olvasója, aki ne esne abba a kísértésbe, hogy az egyikből magyarázza a másikat. Sőt, Hrabal maga biztatja az olvasót erre az interpretációs eretnekségre. Ezért aztán azok, akik Hrabal öngyilkossága mellett kardoskodnak, általában az életmű motívumaira mutatnak vissza, és azokra a kiemelkedő fontosságú művekre, amelyekben Hrabalt kifejezetten foglalkoztatta a szuicidum, és az ilyenből zavarba ejtően sok van. Gondolhatunk a Káinra, a Túlságosan Zajos Magányra, és ne felejtsük el megemlíteni, hogy 1997-re Hrabal már meggyötört, magányos, idős ember, akit szinte minden kínoz, és sem alkotni, sem élni nem akar már tovább.

Az öngyilkosság elutasítása mellett pedig lényegében nem szól más, mint az, hogy ez a tett olyan komoly társadalmi tabu, hogy egyértelmű bizonyítékok híján az áldozatnak jár az ártatlanság vélelme. Hrabal munkásságából kitűnik – és ezt mindössze egy fátyolvékony réteg választja el az életrajzától –: egyszerre mozgatta, hogy az ehhez hasonló társadalmi tabukkal szembemenjen, és hogy a kispolgári táptalajt, amelyből ezek a tabuk kinőnek, gúnyos humorral vegyített tisztelettel és együttérzéssel megőrizze. Ezt az ellentmondásos hozzáállást, amelyet élete kései szakaszában a „hominizmus” szóval írt le, saját irányzatának tartotta.

Amellett, hogy Hrabal halála nyitott kérdés maradjon, éppen ezek az érvek szólnak. Írói életművében Hrabal korántsem áll meg ott, hogy életrajzi elemeket emeljen be az irodalmi munkába. Jellemzőbb, hogy az életrajzot stilizálással és szelekcióval alakítja át irodalmi életművévé, miközben az író–olvasó, nagyember–kisember ellentétpárokat is összemossa. Szövegeiben fáradhatatlanul keresi az ellentétpárokat, sokszor éppen ezek szembeállításából adódik művei groteszksége és sajátos humora. Ez a látszólagos káosz, amely igazából az írás és olvasás játékossága fölött érzett öröm szeretne lenni, a hetvenes-nyolcvanas évekre abban tetőzik, hogy már nemcsak ellentmondásos motívumok állnak egymás mellett, hanem egyes szövegek egészen ellentmondásos kiadásai is, a szemantikai káosz után megszületik a filológiai káosz is, ebben azonban Hrabal egyik „játszótársa” már maga a kommunista diktatúra. Annak ellenére, hogy a szerző életművét végigkíséri egyfajta megfelelési kényszer, hiszen eleinte bizonyos avantgárd körök esztétikájának próbál önszántából megfelelni, később kevésbé önkéntesen a cenzúrának, Hrabal a művei nyitottságát illetően egészen következetes marad, pontosabban fél évszázadot felölelő alkotói tevékenysége alatt idővel egyre következetesebb. Olyannak tűnhet, mintha Derrida előtt kísérletezne a dekonstrukcióval, Barthes előtt temetné a szerzőt, és Eco előtt nyitná meg a művet, s ebben az értelemben szinte ideális körülmények között zárja le földi pályafutását. Abban az értelemben ideális, hogy így örök vita övezheti, hogy vajon tényleg öngyilkos lett-e, vagy csak szerencsétlen baleset miatt fejezte be negyedszázaddal ezelőtt a végtelennek tűnő anekdotázást, „önvilágámítást” így Hrabalnak az életmű utolsó szálát is sikerült bevarrni az irodalom szövete alá. Akár így akarta, akár nem.

Borítókép: Bohumil Hrabal cseh író, szeretett macskái között. Hrabalova zeď (Hrabal Fal), Libeň, Prága, Csehország. Ez a festmény abban a negyedben található, ahol Bohumil Hrabal sokáig élt.