Érdekes, mennyit változik a világ, miközben szinte változatlan marad. Ez a gondolat motoszkálhat az ember fejében a sárosi régión átutazva. Olvashatunk erről a vidékről sok helyen, Petőfi Úti jegyzeteiben, s Mikszáthnál is… Átutazni rajta életre szóló élményt adhat. Néhány évvel ezelőtt, a XVIII. század végén a cseh tartományokba került magyarországi protestáns lelkészek XX. századig nyúló hagyományát tanulmányozva jártam végig ezt a vidéket, tanulni Magyarországra érkező, már cseh lelkésszé lett gyerekük, unokájuk, az általuk használt magyarországi könyvek, a magyarországi gyülekezeteknek a kisebb, szegényebb cseh, morva közösségek támogatása után kutatva.
Magyarországon az akkoriban épülő M30-ast kerülgetve, a Hernád völgyének falvain vágtam át, s még reménykedve gondoltam a nemsokára kiépülő
kárpáti közlekedési folyosóra, amely – a Baltikumot az Égei-tenger kikötőivel összekötve –
legalább keleten könnyebbé teszi majd a Magyarország és Lengyelország közötti híresen hosszú (vonaton már annyiszor átélt) utat.
A klarissza kolostor Ószandecen (képek a Wikipediáról)
Idén, nyár végén ismét arra vitt az utam. Ószandec felé menet. Az autópálya Magyarország felől ma már Eperjesig ér, rövid kassai megszakítással, Rzeszównál pedig Lengyelországban folytatódik a kárpáti közlekedési folyosó Lublinig, és egyszer majd a Via Balticáig. Úgy ígérik, valamikor 2030 felé.
Ez a közlekedési folyosó a közép-európai térség fontos ütőere lehetne, összekapcsolva az Intermarium két jelentős tengeri kijáratát.
A 2006-ban Via Carpatia néven indult magyar–szlovák–lengyel együttműködés azonban nemcsak a közlekedési folyosó kialakításáért, hanem az európai határokon átívelő gazdasági, turisztikai és kulturális célok eléréséért is alakult.
Az út tehát némileg könnyebb, gyorsabb lett. Már csak ott kényszerül az utazó országútra, ahol nem is lenne szabad autópálya-sebességgel átszáguldani. Végig Sároson. Az Eperjesről vezető régi kereskedelmi utat várak vigyázták. Eperjes után Sáros vára alól érünk Palocsa várának büszke romjaihoz, innen pedig a Poprád folyó mentén a Tátra túlfelére, Lengyelországba. Ott tovább követve a Tátrán áttörő, gyors folyású hűtlen folyamot, ahogy régen azokat a folyókat nevezték, amelyek kifelé folytak a Kárpát-medencéből.
Olyan vidéken, amely közös közép-európai történelmünkben végig a régiók közötti érintkezés területe volt,
az utazó mindenfelé azt érzékelheti: a tervezett, teljességében egyelőre csak tetszetős internetes oldalakon bejárható közlekedési folyosó, a régóta várt egyik észak–déli autópálya egyáltalán nemcsak a mai Közép-Európa jövőbe tekintő új gondolata. Sokkal inkább helyreállít, megújít rég létezett, természetes kapcsolatokat.
A Szent Miklós-templom Eperjes főterén
Azt a kapcsolatot, amely a réges-régen itt húzódott, a hegyvonulatok közötti síkságot és a folyók völgyét követő királyi út, a Via Regale volt. A híres węgrzyn, a magyar, leginkább a tokaji bor itt jutott, sokszor az idei úti célomból, Ószandecből induló fuvarosok segítségével vagy a Dunajecen, Poprádon leúsztatva lengyel földre. Érdekes, hogyan szakadt aztán szét ez a régen egységes vidék, és a határok átjárhatóságának megszokásával hogyan egyesül lassan újra. De ez természetes is, hiszen ha Közép-Európa domborzati térképére nézünk, a hegyek közötti, a jól járható utaknak is otthont adó zöld sáv az Eperjes–Tokaji-hegység mentén kúszik fel, Ólublón át egészen Lengyelországig.
Érezhetően ez a természetes kapcsolat éled lassacskán újra. Milyen reménytelen volt a vidék képe évekkel ezelőtt, és mennyire érzékelhetően tér vissza ide az élet.
Az útépítések lámpáinál várakozva már élénkülő turizmusra épülő vidéket lát az ember, aminek határait inkább a hegyvidék völgyei szabják meg. Hazatérve meglepően sok ismerős, barát mesél itteni kirándulásairól, a Tátrától a Keleti-Beszkidekig, néha csak
egynapos, gyors autóúttal is újra felfedezve Bártfát, Eperjest, Sáros várát, Kisszebent, Ólublót, a lengyel Kárpátokat, a Poprádot és a Dunajecet.
A közép-európai kalandok helye is megszületett itt, magyar történelmi emlékezethelyekkel, túraútvonalakkal, bicikliutakkal.
Bártfa főtere
De látványosan ismét fontos kereskedelmi útvonal is ez. Hiszen amikor nem tudunk ellenállni a Lody–Kawa–Desery (Fagyi–Kávé–Desszertek) feliratnak, és megállunk magyarországi kereskedelemből meggazdagodott, a dualizmus idején élénk fürdővárossá fejlődött Piwniczna-Zdrój Poprád-parti hegyvidéki üdülőhelyen, a vidáman pihenő, túrafelszerelésbe öltözött lengyel idősek között mai fuvarosokkal is találkozhatunk. Már nem tokajit visznek. Beszélgethetünk például a dinamikusan fejlődő lengyel középvállalkozásoknál a nyugat-európai hasonló típusokhoz képest sokkal olcsóbban, de ugyanolyan minőségben beszerezhető garázskapurendszert és műanyag nyílászárókat szállító magyar kisteherautósokkal, vagy Olaszországból használt mopedeket fuvarozó lengyelekkel.
Így jut az ember nem is olyan lassan Ószandecbe, ahol Magyarország helyi barátai, az Amici Hungariae Alapítvány csapata várja. Első ránézésre nem is érezhető, hogy Ószandec tele van magyarországi emlékekkel. A főtéren már a fájdalmasan korán, az orrunk előtt bezáró pierogarnián kívül csak pizzéria és kebabos.
A klarisszák kolostorát IV. Béla lánya, az 1999-ben II. János Pál pápa által itt szentté avatott Szent Kinga alapította.
A kolostor bejárata mellett a szentté avatás alkalmából felállított hatalmas székelykapu áll. Mondják, hogy a legnagyobb a Kárpát-medencén túl. Felállításának ötlete állítólag a magyar–lengyel kapcsolatok ápolásának jeles alakjától, Szalai Attilától származott.
És jó ötlet volt. Hiszen, ahogy Marek Marcinowski, az Amici Hungariae Alapítvány képviselője meséli, ma már a környéken sem annyira élő hagyomány a kéthatárnyi távolságban lévő Magyarországgal valaha szoros kapcsolatok emléke. Viszont mikor valaki erre jár meglátogatni a klarisszák kolostorát és
meglátja a magyar és lengyel felirattal, magyar címerrel és erdélyi motívumokkal díszített kaput, csak utánanéz, vajon miért került ide?
Miért is vannak a város látványosságait ismertető térképen a lengyel és a világnyelvek mellett magyar feliratok is?
De a régió összekötő szerepére emlékeztet az is, amiért jöttünk. Az alapítvány a régi magyarországiság hagyományát követve fontosnak tartotta, hogy egy cseh szerző Szlovákia történetét bemutató kötetének lengyel kiadásakor magyar szempontok is megjelenhessenek.
Erről, a magyar helységnevek feltüntetésének fontosságáról, a magyar személynevek helyes alakjának használatáról és egyáltalán a szlovák történelemben az 1918 előtti magyarországiság, Uhorsko érzékeltetésének jelentőségéről beszélgetünk a városi könyvtárban, amelynek termét – minden, vendéglátóink által sem tagadott mai nehézség ellenére – megtöltik az alapítvány vendégei, több polcon pedig magyar könyveket,
egész kis magyar könyvtárat is felfedezhet az ember.
Hazafelé a következő éjszaka, át a Beszkidek kanyargós útjain. A hatalmas erdővel övezett úton már senki, csak egy út mellett álló bagoly fordul mérgesen utánunk. Fatemplomos falvakon, a lemák (a lakótérrel összekapcsolódó istállók) földjén keresztül a Szlovákiát jelző táblát elhagyva érünk
Bártfára, a városba, amely annak idején fürdőjével vonzotta a lengyeleket, akik itt is megismerhették a magyar bor hírét.
Az éjszaka közepén ülünk a kihalt főtéren, hallgatjuk a tér sarkán álló étterem kerthelyiségéből hallatszó szövegelést. Pontosan ugyanazokat a témákat, amiket nemrég a Balaton partján ülve hallottunk a távolból, csak szlovákul. És nézzük a kivilágított városházát, közös közép-európai örökségünket.
