Talán azért sem nagyon tudnak Algyógyról, mert az új, déli autópályán mindenki Brassó, Székelyföld felé igyekszik. Talán csak Déván áll meg az autós, mert a vár, már csak méreteinél fogva is, megállásra készteti. Ám ha Algyógyot keresnénk, tovább kell autóznunk, és a Bem tábornok győztes csatájában kulcsfontosságú hídjáról és csárdájáról nevezetes Piskinél térjünk le balra a 107A jelű útra, és jórészt a Maros jobb partján autózva hamarosan meg is érkezünk a rajta keresztülfolyó Gyógy-patakról elnevezett városkába.
Itt, az Érchegység lábánál már jó ideje nem nagyon találunk magyarokat, így van ez az oklevelekben 1271-ben először megemlített Algyóggyal is, ahol már az 1700-as évek vége felé román ortodox többséget tartanak számon. Ez az arány tovább növekedett, amikor Horea és Closca véreskezű jobbágyai a falura törtek, majd 1848-ban is, amikor a református magyar kisnemeseket meg a helyi intelligenciát, egyes források szerint nyolcvanöt embert koncoltak fel itt a Georghe Demian vezette hegyi mócok. Az 1848. november 21-én és 22-én véghezvitt
vérengzés módján és mértékén még a románokkal szövetséges császári százados, Johann Nahlik is elborzadt.
Így aztán most jó, ha tíz-tizenkét, a román és cigány tömegben teljesen elvesző magyar lakik a kisvárosban. Amely egyébként már Corvin János itteni birtokossága idején, 1505-ben mezővárosi rangot kapott, 1467-ben pedig már a vára is állt, amelynek romjai még most is láthatók. Ennél a török által is birtokolt erősségnél azonban érdekesebb Erdély legkorábbi rotundája, körtemploma, amely épségben átvészelt tíz viharos évszázadot, hiszen építését a XI. századra teszik. A régi kőművesek nem voltak válogatósak, az 5,5 méter átmérőjű falkör (és a hozzá csatlakozó 3 x 2 méteres, keleti tájolású szentély) alapjait még a római legionáriusok által kiégetett téglákból rakták ki.
Mert Algyógyhoz közel, a Maros menti utat védendő, a rómaiak castrumot emeltek, amely köré rövidesen kis település is szerveződött. A Gyulafehérváron állomásozó Legio XIII. Gemina adta a 320 x 120 méteres castrum helyőrségét, a maradék dákokkal való csatározásban megfáradt hadfiak pedig a mai városkától hat kilométerre északra található meleg vizes forrásoknál alakították ki Thermae Dodonae néven a fürdőjüket. (Előttük a dákok Germisarának nevezték a 19–24 fokos gyógyvizes vízesést is rejtő sziklaképződményt.) A fürdőt aztán jóval később Izabella királyné mellett Báthory Zsigmond és Bethlen Gábor fejedelmek is igencsak kedvelték.
A rotunda építésekor a római téglaalapokra a patak köveiből raktak egy métertől felfele hetven centisig keskenyedő falakat. Barokkos jegyeket mutató, fazsindelyes tetőzetén egy „hagymacsúcs” trónol. A templomocskát idővel kinőtte a falu, ezért melléje egy nagyobb csarnoktemplom épült. Hogy pontosan mikor, azt nem lehet tudni, viszont a rotundát ezután harangtoronyként használta a közösség.
Most is van a padlásán egy kis harang, amely a templomban tartott ritka magyar istentiszteletek alatt meg is szólal.
A földszinten idővel szolgálati lakást is kialakítottak, a múlt század végén még itt lakott egy idős néni.
Miután kinőtte a falu, melléje nagyobb templom épült
A természetesen katolikusnak épült, a reformátusok által a XV. század derekán elvett templomot ebben az időben át is építették, még az is lehet, hogy ekkor kerültek bele
a külső falakba azok a római kőfaragványok, sírkövek,
amelyeket a castrumból és a mellette lévő római temetőből fuvaroztak ide. A baltás, lándzsás hegyi mócok ugyan feldúlták a templomot is, de a falak megmaradtak, így 1867-ben a falu szülötte, a környék birtokosa, Kuún Kocsárd gróf (1803–1895) újjáépítette azt.
Római kori kőfaragványok
A Hunyad vármegye Széchenyijeként is emlegetett gróf jogi végzettséggel 1848-ban lett itt főispán és kormánybiztos. Ezért aztán előbb kötél általi halálra, majd harminc év várfogságra ítélték, amiből hatot le is ült Komárom kazamatáiban. Azután hazatért, s újjáépítette a mócok által lerombolt kastélyát. Ezt követően 1866-ban előbb képviselővé, majd a kiegyezés után újra főispánná választották.
A szabadelvű főrend 1885-ben jelentős részt vállalt az Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapításában, rá két esztendőre pedig
negyedmillió koronát érő birtokát adományozta oda az egyesületnek, emellett mezőgazdasági szakiskolát is alapított magyar gyerekeknek
a kastélya mellett. A kilencvenkét éves gróf a folyó másik partján, az alig tíz kilométerre fekvő Szászvárosban halt meg. Érdemes átkompozni a Maroson, és megnézni a házát, meg az egymástól alig tízméteres távolságra felépített református és evangélikus templomot is.
Akinek pedig több ideje van, Algyógytól három kilométerre, a Kőalja elnevezésű, negyvenméteres sziklafalnál – ahonnan a Retyezátig is ellátni – felkeresheti Kuún Kocsárd szétdúlt sírját is, amit a gróf már 1876-ban elkezdett építtetni magának. A jeles férfiú szétszórt csontjait állítólag a református templom kertjébe vitték át; az algyógyi magyar temetőt addigra már visszafoglalta a természet.
