Ha egy hegycsúcsról körbenézünk, a völgyben az elszórt házacskák szinte játékszerűen aprónak látszanak, és pont ilyen jelentéktelennek tűnnek az emberi együttélés szabályai is.

Szlovéniában a hegymászás össznépi sport, a hegyi turistaház pedig a nemzeti karakter – ha van ilyen egyáltalán – egyik fontos megjelenítője. Szerepelhetne a nemzeti szimbólumok között is, akár a szlovén címeren található, stilizált Triglav csúcsa alá is be lehetne rajzolni egy pöttyöt, amely azt mutatná, hogy a szlovén társadalom elképzelhetetlen a turistaház, a koča nélkül, ahol sokszor szédítően meredek hegyoldalakat megmászva pihenhetünk meg, és ahol megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy az asztalok körül nemcsak kisgyerekek rohangálnak, miután nyilvánvalóan ők is megtették a nyaktörő utat, hanem sokszor nyugdíjas társaságok is vidáman tereferélnek.

A koča az állandóság szimbóluma. Sok családnak rendszeres hétvégi programja a helyi turistaházba tett túra, negyvenöt perc egy irányba, sorban állás a sörért és az ételért, egy kis beszélgetés, aztán irány lefelé. Ha betonút van a ház mellett, a forgalom még nagyobb, jönnek az autós turisták is sportos öltözékben. Az étlapon emberemlékezet óta ugyanazok az ételek: babos-kolbászos gersli, babos káposztaleves kolbásszal vagy anélkül, gombaleves, hajdinagombóc aludttejjel. Desszertnek rétes. Az utóbbi időben egyre több a nyugat-európai fiatal a szlovén hegyekben. Sokan közülük vegetáriánusok, ami próbára teszi a turistaház gondnokának idegeit: gombalevesen kívül semmit sem tud adni nekik.

Ám a turistaház gondnoka csak a hétvégén gondterhelt, amikor sok a vendég, hétközben általában időmilliomos, bóklászik erre-arra a hegyoldalban, és gyűjti a növényeket a házi pálinkához, amiből megkínálhatja az arra érdemes vendégeit. Ezt legtöbbször ingyen teszi, lévén, hogy saját főzésű házi pálinkát nem adhat el legálisan. Ha tehát megérkezünk a turistaházba, és pár szó után előkerül az a bizonyos címke nélküli palack, akkor biztosak lehetünk abban, hogy jó benyomást tettünk a házigazdára.

A házilag előállított italok közül az egyik legnépszerűbb a tárnicsos pálinka, amelynek az adja a különlegességét, hogy a tárnics szigorúan védett növény, amit tilos leszedni, mégis minden valamirevaló turistaházban megkóstolhatja az ember a növény gyökeréből készült, rettentően keserű italt, amely egyébként nem szlovén jellegzetesség, ezt isszák Bodor Ádám alakjai is valahol a magyar–román–ukrán határvidéken.

– Ide soha nem jön rendőr – von vállat a gondnok fent a hegyen, amikor arra terelődik a szó, mégis hogyan kerül védett növény a palackba. Nem beszél mellé, hogy ő aztán a kertjében termeszti a tárnicsot, meg lehet azt venni a piacon is. Nem. Hogy ő mit ás ki a hegyoldalban, az az ő dolga. És ha nem téveszti össze a tárnicsot a halálosan mérgező fehér zászpával, akkor pláne senkire nem tartozik, hogy mit dob bele az üvegbe.

A hegyi ember ritkán téved, de azért nincs mindig igaza. A turistaházban minden bizonnyal gyakori vendég a helyi rendőr, aki azonban tudja, hogy bizonyos magasság felett nem kell a szabályokon lovagolni. Inkább élvezi a szép kilátást, ami a teraszról nyílik a völgyre.

Amikor mi is a kilátásban gyönyörködünk, eszünkbe juthat az ószövetségi zsoltár: „A hegyek szökdeltek, mint a kosok, s a halmok, mint a bárányok.” Mekkora lehet a pásztor, ha a havas csúcsú Alpok hegyei a bárányok? Ez afféle gondolat, amivel már a tárnicsos pálinkával a kezünkben játszhatunk el. És hogy ez az egész itt, fent tényleg nem az emberi dimenzióhoz tartozik. Hogy a kopár sziklák között nem érvényes a társadalom. Aztán beleiszunk az italba, a torkunkba belemar a keserű íz, az erős alkoholtól a szemünket elfutja a könny, és jóleső melegség jár át. A városok elmosódnak a völgyben, és csak az érzés marad, hogy most mindentől nagyon-nagyon messze vagyunk.

Koča a Vršičen