◼Mesélnél az élettörténetedről? Melyek voltak azok a fontos történések, amelyek által oda jutottál, ahol most vagy?

Éppen egy évvel azután születtem, hogy 1989-ben megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amelynek az első titkára az édesapám volt. A szervezet története akkor kezdődött, amikor keletnémet menekültek érkeztek Magyarországra, akiket Kozma Imre atya fogadott be Zugligetben. Beleszülettem a szolgálatba, kicsiny gyermekként a testvéreimmel együtt részt vettünk a humanitárius segítségnyújtásban. Jártunk idősekhez fürdetni, öltöztetni, élelmiszert osztottunk a rászorulóknak,
és a karácsonyainkat is mindig a hajléktalanvonatokon töltöttük.

◼Gyerekként ezt nem érezted nehéznek?

Egyáltalán nem. Mindig nagy élmény volt, hogy édesapámmal mehettünk a hajléktalanokhoz. Máig emlékszem a zsíros kenyér illatára, amit nekik osztottunk.

Tizenéves koromban a hitemet és a közösségemet, a Schönstatt-mozgalmat elhagyva éltem a világi fiatalok életét. Sokféle utat bejártam, amíg 2013-ban egy lourdes-i zarándoklaton újra megérintett a szolgálat szelleme. Halálos betegeket és mozgássérülteket kísértünk. Látva az ő lelki és testi gyógyulásukat, és megtapasztalva azt az ajándékot, hogy ott lehettünk közösségben a Szűzanyával, felnőttként újra megtértem. Kegyelemben gazdag időszak volt ez. A Margit körúti ferenceseknél ekkor indult az Euthikhosz Közösség, itt kezdtem el újra növekedni a hitben, és tértem vissza a Schönstatt-mozgalomhoz is.

Lourdes-ba azóta is minden évben visszajárok. Azt hiszem, a Szűzanyának sok arca van: a lourdes-i a szolgáló arc. Egy másik arca, amely nekem nagyon fontos, a schönstatti. A mozgalomban van egy úgynevezett szeretet-
szövetség-kötés, amelyet én először 2017-ben, majd 2020-ban újra megkötöttem. Ez utóbbi alkalommal –
a biankó szeretetközösség jegyében – azt is felajánlottam a Szűzanyának, hogy bármire hív, arra igent mondok.

◼Hogyan kerültél kapcsolatba a kárpátaljai szeretet-
szolgálattal, ahol most is tevékenykedsz?

Miután 1996-ban megalapították a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálatot, édesapám a Máltai Lovagrend tagjaként és Avar Gábor johannita lovagként több társukkal együtt elkezdtek humanitárius segélyeket vinni Kárpátaljára. Ekkor alakult ki egy adományozókból is álló biztos kapcsolati rendszer. Mi a családdal sokszor megfordultunk ott: a szolgálat mellett ide jártunk sízni, s később házunk is lett Kárpátalján.

Amikor kitört a háború, egyre jobban feszített a kérdés, miképpen tudnék segíteni. Azon a hétvégén Veszprémben dolgoztam, közel a Schönstatt magyarországi központjához, Óbudavárhoz. Vasárnap délután az unokatestvéremmel elmentünk az ottani kápolnába, azért imádkoztunk, hogy ebben a helyzetben mi a Szűzanya kinyújtott keze lehessünk. Alig fél órán belül jött a felismerés: nekem ki kell mennem Kárpátaljára.

Március 1-jén indultunk útnak édesapámmal, Avar Gáborral és Dósa Péter barátommal, valamint velünk tartott a nagybátyám, Schumicky György is, aki azóta is kint van. Pár nap múlva már biztos voltam benne, hogy állandó munkatársként szeretnék csatlakozni a szolgálathoz. Így kezdődött a kinti életem.

◼Milyenek voltak az első benyomásaid?

Nagyon feszült légkörbe érkeztünk. Ahogy átléptük a határt, félelemmel teli bizonytalanság kerített hatalmába: háború dúl, nem tudjuk, kitől kell félni, honnan lőnek, meddig jönnek… Kárpátalja még biztonságos, de az bizonytalan, mit rejt számunkra a háború. Az első héten minden éjjel csupán egy-két órát aludtunk, szüntelenül végeztük a munkánkat – és szüntelenül imádkoztunk is.

Csupán egyszer voltam határszolgálatban, az első napomon: éppen akkor érkezett egy ukrán lány, aki Harkovból menekült. Láttam az összetörtségét, és megéreztem, hogy most pár percre én lehetek számára az egyetlen biztos pont.

Szembesültem azzal, hogy nekem mindenem megvan, a szüleimet nem kellett hátrahagynom, és ezt értékelnem kell. Másrészt megtapasztaltam általa is, hogy én valóban közvetíthetem Istent az embereknek.

◼Mi történik a határszolgálaton?

Mi autós és gyalogos határátkelőhelyen vagyunk. A gyalog érkezőket igyekszünk minél gyorsabban átjuttatni a határon. Ez főként a kríziszónából érkezők esetében fontos: őket pszichésen is nagyon megterhelték a bombázások és mindaz, amit láttak. Ukránul beszélő kollégánk segítségével igyekszünk mindent megtudni a menekültekről. Űrlapot készítünk számukra, felírjuk rá azt is, hogy hívják őket, hogy amikor átérnek, a nevükön tudják szólítani őket a határon túli kollégáink. Feljegyezzük azt is, Magyarországon maradnának-e vagy mennének tovább… Ezzel a kitöltött papírral érkeznek a túloldali táborba, ahol végre megpihenhetnek.

Nagyon nehéz látni a családok szétszakadását. A katona-
köteles édesapák nem mehetnek ki az országból, csak a háromgyerekes apákat engedik át a határon. Megszakad az ember szíve, amikor ezeket a búcsúzásokat látja, s nekünk kell megnyugtatnunk az édesapákat, a férjeket is, hogy Magyarországon biztonságban lesz a családjuk.

Vannak sajnos sztereotípiák, amelyekkel magyarként meg kell küzdenünk, de a személyes találkozások során szerencsére általában sikerül mindkét oldalról lebontani az előítéleteket. Az autósoknak pedig itt, mi mondjuk el a legfontosabb tudnivalókat: töltsenek le térképet, vegyenek autópálya-matricát, és felhívjuk a figyelmüket arra is, hogy regisztrálniuk kell majd menekültstátuszba, abban az országban, ahol letelepednek. És persze mindenkinek osztunk ételt, italt, vagy amire szükségük van.

◼Hogy néz ki egy nap a beregszászi máltai központban?

Nincs két ugyanolyan nap, de most már van egy napi rutinunk. A szervezetet Makuk János vezeti. Mellette Hnatik Tünde és én programkoordinátorként dolgozunk. A szolgálatot helyi és Magyarországról érkező önkéntesek is segítik, őket Radnai Kinga vezeti.

Reggel nyolckor közös imádsággal kezdünk az önkéntesekkel együtt, a házi kápolnánkban. Ezután beosztjuk az önkénteseket, akik napközben általában a raktárainkban dolgoznak, adományt fogadnak, vagy segély-
szállítmányokat állítanak össze. Fontos a közös ebéd, délután pedig tovább folytatjuk a munkát. Este hét-nyolc körül az önkéntesekkel együtt vacsorázunk, s végül imával zárjuk a napot. Ebben a szolgálatban el kell fogadnunk, hogy itt minden napról napra változhat. Emiatt a mentális egészségünk megőrzésére is figyelnünk kell. Ezért is jöttem haza négy hét után, hogy egy kicsit feltöltődjek.

◼Ez a szolgálat lelkileg is igen megterhelő lehet. Mi adhat erőt a mindennapokban?

Ebben a szolgálatban megértettem, itt nem én vagyok a fontos, úgy tekintek magamra, mint eszközre, amelyen keresztül Isten működhet. Ezért is meghatározó az imaéletünk. Isten itt nem rejtegeti magát előlünk, igen egyértelműen biztosít minket a jelenlétéről. Nem sivatagos időszak ez, mindig tudja, mire van szükségünk, és azt meg is adja. Fontos, hogy megéljük a máltaiság jelmondatát: „A hit védelme és a szegények szolgálata” –
a kettő egymás nélkül aligha működne…

◼Mik most a kilátások a jövőre nézve?

Nekünk az egyik legfontosabb célunk, hogy a humanitárius munkák által megteremtsük az otthon maradás és a visszatérés lehetőségét.

A háború elején egy hónapig sprinteltünk. Jó időt futottunk, de mostantól át kell állni a maratonra. Ha véget ér a háború, attól kezdve még legalább egy év – vagy inkább több –, mire nagyjából helyreállnak a dolgok.

Rendkívül fontosak az önkénteseink, akiknek jelentkezését továbbra is várjuk. A mi generációnk egyáltalán nem számított arra, hogy háború törhet ki, de most ez a helyzet lehetőséget teremt arra, hogy kitisztuljanak az értékek, és újra megfogalmazzuk, hogy mi a fontos – ebben, azt hiszem, régóta nem találjuk az utat. Azért érdemes kijönni, mert itt igazán megmutatkozik az emberi jóság. A hozzánk érkező önkéntesek itt megérthetik a kisebbségi lét lényegét, amit talán sosem láthattunk azelőtt. Ez komoly fejlődést jelenthet az ember életében. Úgy hiszem, a személyes találkozások viszik előre a világot, még ilyen nehéz helyzetekben is.◼

A szerző újságíró