Mesélnél az élettörténetedről? Melyek voltak azok a fontos történések, amelyek által oda jutottál, ahol most vagy?
1990-ben születtem, éppen egy évvel azután, hogy 1989-ben megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ), amelynek az első titkára édesapám volt. A szervezet története úgy kezdődött, hogy keletnémet menekültek érkeztek Magyarországra, akiket Kozma Imre atya fogadott be Zugligetben. A szolgálatba tulajdonképpen beleszülettem, mert már életem első éveiben, a testvéreimmel együtt részt vettünk a humanitárius segítségnyújtásban. Jártunk idősekhez fürdetni őket,
élelmiszert osztottunk a rászorulóknak, és a karácsonyainkat is mindig úgynevezett hajléktalanvonatokon töltöttük.
Gyerekként ezt nem érezted nehéznek?
Egyáltalán nem. Mindig nagy élmény volt, hogy apukámmal lehetünk, és mehettünk a hajléktalanokhoz, mi ezt őszintén szerettük. A mai napig emlékszem azoknak a rágóknak az illatára, amiket osztottunk, meg a zsíros kenyérére is.
Ezt követően, tizenkét éves koromban a hitemet és a közösségemet (a Schönstatt Mozgalmat) is elhagytam, és éltem a világi tinédzserek életét. Sokféle utat bejártam, amíg 2013-ban elmentem egy lourdes-i zarándoklatra, ahol újra megérintett a szolgálat szelleme. Halálos betegeket és mozgássérülteket kísértünk. Látva az ő lelki és testi gyógyulásaikat, és megtapasztalva azt az ajándékot, hogy ott lehettünk közösségben a Szűzanyával, felnőttként újra megtértem. Kegyelemben gazdag időszak volt ez. A Margit körúti ferenceseknél ekkor indult az Euthikosz közösség, amelynek lelki atyja Bán Jónás OFM volt. Itt kezdtem el újra növekedni a hitben, és visszatértem a Schönstatt Mozgalomhoz is.
Lourdes-ba azóta is visszajárok minden évben. Azt hiszem, a Szűzanyának sok arca van: a lourdes-i a szolgáló arc. Egy másik arca, amely nekem nagyon fontos, a schönstatti. A mozgalomban van egy úgynevezett szeretetszövetség-kötés, amelyet én először 2017-ben, majd 2020-ban újra megkötöttem. Ez utóbbi alkalommal pedig azt is
felajánlottam a Szűzanyának, hogy bármire hív, arra igent mondok. Ezt biankó szeretetközösségnek hívjuk.
Hogyan kerültél kapcsolatba Kárpátaljával, az ottani szeretetszolgálattal, ahol most is szolgálsz?
Miután 1996-ban megalapították a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálatot, édesapám a Máltai Lovagrend tagjaként és Avar Gábor johannita lovagként más társaikkal együtt elkezdtek humanitárius segélyeket vinni Kárpátaljára. Ekkor kialakult egy – adományozókból is álló – biztos kapcsolati rendszer, ami a mai napig működik. Mi
a családdal sokszor megfordultunk ott: a szolgálat mellett ide jártunk síelni, s később lett egy házunk is Kárpátalján.
Amikor kitört a háború, nagyon feszített belülről az a kérdés, hogy miképpen tudnék segíteni. Azon a hétvégén Veszprémben dolgoztam, amihez közel van a Schönstatt magyarországi központja, Óbudavár. Amikor befejeztem a munkát, vasárnap délután elmentünk az ottani kápolnába az unokatestvéremmel: azért imádkoztunk, hogy lehessünk ebben a helyzetben a Szűzanya kinyújtott kezei. Fél órán belül jött is a felismerés: nekem ki kell mennem Kárpátaljára. Nagyon szerencsésen alakult, hogy éppen munkahelyet váltottam, így könnyű volt igent mondanom erre a hívásra, hiszen az új helyemen még nem kezdtem el dolgozni.
Március 1-jén indultunk útnak édesapámmal, Avar Gáborral és Dósa Péter barátommal, valamint velünk tartott a nagybátyám is, Schumicky György, aki azóta is kint van. Pár nap múlva tudtam, hogy állandó munkatársként szeretnék csatlakozni a szolgálathoz, így kezdődött a kinti életem.
Milyenek voltak az első benyomások?
Nagyon feszült légkörbe érkeztünk. Ahogy átléptünk a határon,
félelemmel teli bizonytalanságot éreztünk: háború dúl, nem tudjuk, kitől kell félni, honnan lőnek, meddig jönnek.
Kárpátalja még biztonságos, de az bizonytalan, hogy mit rejt számunkra a háború. Az első héten minden éjjel egy-két órát aludtunk, miközben szüntelenül végeztük a munkánkat – és szüntelenül imádkoztunk is. Nehéz volt, hogy hirtelen kellett összerakni egy stratégiát: pontosan mire koncentrálunk, és mit szeretnénk kommunikálni magunkról. Eleinte alapvető dolgokból is hiányt szenvedtünk: nem volt elegendő laptop, de még csak elegendő szék sem ahhoz, hogy leüljenek a munkatársak.
Felidéznél egy meghatározó találkozást?
Én csupán egyszer voltam határszolgálatban, az első napomon, többször nem jutottam ki oda. Egyébként most éppen csendesség van a határon, de készülünk rá, hogy hamarosan újra menekültáradat érkezik.
Azon a napon, amikor ott szolgáltam, érkezett egy ukrán lány, aki Harkovból menekült. Hasonló életkorú volt, és még az autója is olyasmi volt, mint az enyém. Láttam az összetörtségét, és megéreztem, hogy most pár perc erejéig én lehetek számára a biztos pont. Egyrészt azért volt fontos ez a találkozás, mert
szembesültem azzal, hogy nekem mi mindenem van, és azzal is, hogy ezt értékelni kell: van otthonom, a szüleimet nem kellett hátrahagynom,
és van családom, amely biztosítja nekem a stabil hátteret, amihez tudok kapcsolódni. Másrészt megtapasztaltam, hogy én valóban közvetíthetem Istent az embereknek.
Mi történik a határszolgálaton?
Mi egy autós és gyalogos határátkelőhelyen vagyunk, ahol külön kell kezelni a gyalogosokat és autósokat. A gyalog érkezőket igyekszünk minél gyorsabban átjuttatni a határon. Ez főként azok esetében fontos, akik kríziszónából érkeznek: őket pszichésen is nagyon megterhelték a bombázások, a hanghatások, és mindaz, amit láttak. Emiatt szeretnénk, hogy Ukrajnában „kiengedjenek”, hiszen itt érzelmileg még nincsenek biztonságban. Mivel nálunk van ukránul beszélő kolléga, itt megpróbálunk mindent megtudni a menekültekről. Készítünk nekik egy űrlapot, amelyre felírjuk a nevüket – ez azért is fontos, hogy
amikor átérnek, akkor a nevükön tudják őket szólítani a határon túli kollégáink
– feljegyezzük, hogy Magyarországon maradnának vagy mennének tovább stb. Ezzel a kitöltött papírral érkeznek a túloldalra, ahol egy tábor várja őket. Itt végre kifújhatják magukat, megpihenhetnek.
Nagyon nehéz látni a családok szétszakadását. Az édesapák nem mehetnek ki az országból, mert majdnem mind katonaköteles korúak. Csak a háromgyerekes apákat engedik át a határon, ha fizikailag ott van a három gyermek, és tudják bizonyítani, hogy az övék. Megszakad az ember szíve, amikor ezeket a búcsúzásokat látja, mégis
nekünk kell megnyugtatnunk a távozók mellett az édesapákat, férjeket is, hogy Magyarországon biztonságban lesz a család.
És ezt csak személyesen tudjuk megtenni, mert az ukrán médiából nehéz hiteles információhoz jutni. Vannak sajnos sztereotípiák, amelyekkel magyarként meg kell küzdenünk, de a személyes találkozások során szerencsére általában sikerül mindkét oldalról lebontani az előítéleteket. Nagyon kedves, szerető ukránokkal találkoztam.
Az autósokat a magyar oldalon már nem fogadják az MMSZ munkatársai, ezért nekik még itt elmondjuk a fontos információkat: javasoljuk, hogy töltsenek le offline térképet, vegyenek autópálya-matricát, és felhívjuk a figyelmüket arra, hogy regisztrálniuk kell majd menekültstátuszba, abban az országban, ahol letelepednek. Emellett természetesen nekik is osztunk ételt, italt, vagy amire szükségük van.
Hogy néz ki egy nap a beregszászi máltai központban?
Nincs két ugyanolyan nap, de most már van egy napi rutinunk. A szervezetet Makuk János vezeti. Mellette Hnatik Tünde és én programkoordinátorként dolgozunk. A szolgálatot helyi és Magyarországról érkező önkéntesek is segítik, őket Radnai Kinga vezeti. Emellett van egy kilencfős kommunikációs stábunk, és egy hétfős logisztikai csapatunk dolgozik azon, hogy optimalizáljuk az adományozási folyamatokat.
Reggel nyolckor közös imádsággal kezdünk az önkéntesekkel együtt, a házi kápolnánkban. Ezután beosztjuk az önkénteseket, akik napközben általában a raktárainkban pakolnak, adományt fogadnak, vagy segélyszállítmányokat állítanak össze. Nekünk sokszor van vezetői megbeszélésünk, és protokolláris találkozókon is részt kell vennünk. Fontos a közös ebéd, mert akkor egy kicsit kiengedünk. A délután folyamán pedig tovább haladunk a legfontosabb feladatok mentén. Este hét-nyolc körül az önkéntesekkel együtt szoktunk vacsorázni, ezután pedig imával zárjuk a napot. Esténként igyekszünk kikapcsolódni is, és megbeszélni a nap fontos eseményeit. Azt hiszem, hogy ebben a szolgálatban az a legfontosabb, hogy elfogadjuk, hogy itt minden napról napra változhat. Emiatt a mentális egészségünk fenntartására is odafigyelünk. Nekem ezért is kellett most, négy hét után hazajönnöm, hogy kicsit feltöltődjek.
Ez a szolgálat lelkileg is igen megterhelő lehet. A már említett közös programokon túl mi tud erőt adni a mindennapokban?
Egy ilyen szolgálat leglényegesebb pontja, hogy
az ember kilép abból az állapotból, amikor minden csak a saját élete körül forog. Itt nem én vagyok a fontos, hanem úgy tekintek magamra, mint eszközre,
amelyen keresztül Isten működhet. Ezért is nagyon meghatározó az imaéletünk. Észrevettem azt is, hogy az otthoni életem problémái teljesen eltörpültek azóta, hogy Kárpátalján vagyok. Egyébként Isten itt nem rejtegeti magát előlünk, hanem nagyon egyértelműen biztosít minket a jelenlétéről. Nem sivatagos időszak ez, hanem mindig tudja, hogy mire van szükségünk, és azt meg is adja. Néhány hete még csak álom volt, hogy saját raktárunk legyen: ma egy tökéletesen biztonságos helyen tudjuk tárolni az adományokat. Amikor egy polcrendszerre volt szükségünk, akkor érkezett egy ács önkéntes. Fontos, hogy megéljük a máltaiság jelmondatát: „A hit védelme és a szegények szolgálata”. A kettő egymás nélkül azt hiszem, hogy nehezen működne…
Mik most a kilátások a jövőre nézve?
Nekünk az egyik legfontosabb
stratégiai célunk, hogy a humanitárius munkák által megteremtsük az otthon maradás és a visszatérés lehetőségét.
A háború elején egy hónapig sprinteltünk. Jó időt futottunk, de mostantól át kell állni maratonra. Hiszen ha véget ér a háború, onnantól kezdve még legalább egy év – vagy inkább több – mire nagyjából helyreállnak a dolgok. És milyen megnyugtató volna, ha minden egy kicsit jobb lenne, mint azelőtt…
Rendkívül fontosak az önkénteseink, akiknek jelentkezését továbbra is várjuk. Amellett, hogy a raktárunkban dolgoznak, számos munkafolyamatba be tudnak kapcsolódni. Amikor kiderül, hogy valaki ért valamihez, akkor szeretjük felhasználni ezeket az adottságokat: szerintem itt mindenki talál olyan feladatot, ami új, és amiben tud tovább fejlődni a szolgálat. Egyébként most már itthon is interjúztatjuk az önkénteseket, és egyfajta mentális felkészítést is biztosítunk számukra, hogy könnyebben bele tudjanak helyezkedni abba a helyzetbe, ami ott van.
A mi generációnk egyáltalán nem számított arra, hogy kitör egy háború, de az biztos, hogy ez lehetőséget teremt arra, hogy kitisztuljanak az értékek, és újra megfogalmazzuk, hogy mi a fontos
– ebben, azt hiszem, régóta nem találjuk az utat. Azért érdemes kijönni, mert itt igazán megmutatkozik az emberi jóság. A hozzánk érkező önkéntesek itt megérthetik a kisebbségi lét lényegét, amit talán sosem láthattunk azelőtt. Ez nagyon komoly fejlődést jelenthet egy ember életében. Én úgy hiszem, a személyes találkozások viszik előre a világot, még ilyen nehéz helyzetekben is.
