A jól bevált gyakorlat jegyében mindkét „népköztársaság” rögtön testvéri segítséget is kért, amit Moszkva önzetlenül azonnal meg is adott, így az orosz katonák „legálisan” tartózkodtak Donbászban, és
már nem kellett ottlétüket aktív pihenésnek álcázniuk.
Putyin döntésének oka az ukrán népirtás volt, ami abban nyilvánult meg, hogy ukrán ügynökök robbantottak a donyecki piacon (bár nem öltek meg senkit, még csak kormos foltot sem hagytak maguk után). Más ügynökök pedig robbanószerrel parkoltak le egy autót egy híd alá (bár a videó metaadatai szerint ez néhány évvel korábban történt), illetve egy ukrán búvárcsoport csinált Oroszországban valamit, ahol hős határőrök likvidálták őket, bár testüket nem találták meg. Putyin egyórás beszédében jelezte, hogy még koránt sincs vége. Szerinte
Ukrajna a bolsevik forradalom után létrehozott mesterséges entitás,
történelmileg Oroszországhoz tartozik, és mára neonáci lett.
Jiří Babicát parafrazeálva: „ha nincs semmid, vedd elő Hitlert”. Ezen kívül hallhattuk még a NATO-bővítés miatti szokásos panaszt...
Mi jöhet ezután…?
A Kremlben szemmel láthatóan még senki sem gondolkozott el azon, vajon miért is menekül mindenki az orosz medve elől. Talán azért, mert Oroszország soha nem kínált olyan társadalmi modellt, amely legalább egy kicsit is vonzó lenne?
Oroszország soha nem kínált se szabadságot, se farmert, se Coca-Colát,
se Rock and Rollt, se Hollywoodot. Amit kínálni tudott, az az egyén, az emberi méltóság és a szabadság korlátlan semmibevétele volt („Az orosz annyi ütleget kap életében, ahány köszönést”), ahogyan arról az a néhány külföldi utazó is meggyőződhetett, akiknek Rettegett Iván óta szerencséje volt utazást tenni ebben a rendőrállamban.
Putyin egyértelműen úgy döntött, hogy kifejezi régi fájdalmát a Szovjetunió összeomlása („a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája”) felett, amit joggal tekintett az Orosz Birodalom utódjának.
A fenyegetettségtől való félelem régi orosz kottájából játszik.
Ahogy Astolphe de Custine francia arisztokrata már a XIX. század első felében megjegyezte (amikor az abszolutizmus csodálójaként Oroszországba utazott és a látottaktól elborzadva tért haza): „Az Orosz Birodalom a falu életét katonai fegyelemre cserélte és az ostromállapotot a társadalom normális állapotának tekinti.” Ahogy George F. Kennan is írt 1946-os híres Hosszú táviratában az ösztönös félelemről a külvilágtól.
Az oroszok mindig is a lehető legtöbb államot akarták vagy közvetlenül irányítani, vagy legalább semlegessé tenni maguk és Nyugat-Európa között. Nehéz megmondani, hogy ez pusztán csak
a Napóleon és Hitler inváziójából származó kollektív nemzeti trauma-e.
A legtöbb európai nemzet sokkal gyakrabban tapasztalt meg idegen betöréseket, még sincs állandó igénye a szomszédos területek elfoglalására. Ám végül is mindegy. Ez így van és kész.
Orosz szempontból teljesen egyértelmű az egész: nagyok voltunk és hirtelen, 1991 után visszajutottunk a XVIII. század közepi határaink közé. Ráadásul a NATO folyamatosan közeledik, pedig a hidegháború után megígérték, hogy nem fogják ezt tenni (ez persze nehéz kérdés – hiszen senki sem adott senkinek írásos garanciát erre,
szóban Gorbacsovnak ugyan a nyugati államférfiak valóban megígérték, hogy nem lesz bővítés,
de senki sem gondolta, hogy a Szovjetunió szétesik és egykori gyarmatai sorban állnak majd az EU- és a NATO-bővítésért). Szóval, biztonsági „cordon sanitaire”-t szeretnénk. De még egy olyan brutális világban is, mint az orosz politika, ehhez igazoló sztori kell, így hát az oroszok kitalálták az ukrán népirtást (még ha Kijevben többen beszélnek is oroszul, mint ukránul), a kijevi fasiszta rezsimet (még ha a szélsőjobboldali pártok mindössze három százalékot tesznek is ki) és az ukrajnai NATO-bázisokat (amelyek nincsenek és ne is legyenek). De mindegy is, hisz ahogy Astolphe de Custine írta: „A társasági élet ebben az országban az igazság elleni állandó konspirációt jelenti.”
A Nyugat követett el hibákat?
Igen. Naiv volt az az elképzelés, hogy a történelemnek és ezzel együtt (akár tetszik, akár nem) az olyan természetes dolgoknak is, mint a befolyási övezetek, vége. Hiszen mi is az amerikai befolyási övezetben élünk, persze azzal a különbséggel, hogy önként és jó indokkal csatlakoztunk hozzá… És ki is lehet belőle lépni, valahogy úgy, ahogy Franciaország is elhagyhatja a NATO katonai struktúráit.
Az orosz befolyási övezet azonban nem szűnt meg létezni. Sem ténylegesen, sem a Kreml urainak fejében. Volt, ahol mindvégig létezett (például Közép-Ázsiában vagy Örményországban), máshol felváltották mással (a Baltikumban), megint máshol (Ukrajnában) ütközésbe került a nyugatival.
Észszerű volt-e 2008-ban a bukaresti NATO-csúcson megnyitni Ukrajna (és Grúzia) tagságának lehetőségét? Erkölcsi szempontból minden államnak joga van eldönteni, mely szövetségnek kíván tagja lenni. És azt, hogy
minden államnak joga van megválasztani, hogyan biztosítja saját biztonságát,
a NATO-val 1997-ben kötött megállapodásában még Moszkva is aláírta. Csakhogy most az a helyzet, ami.
Ukrajna Nyugat és Kelet, Oroszország és a függetlenség hívei között megosztott ország
(illetve az volt, mert éppen ez változik). Több millió ukrán dolgozik az EU-ban, több millió Oroszországban. Brüsszellel és Moszkvával is kereskedett. Robert Gates, két amerikai elnök, Bush és Obama védelmi minisztere, emlékirataiban arra emlékeztet, hogy teljesen
figyelmen kívül hagyták, milyen érzelmi jelentőséggel bír Ukrajna Oroszország számára.
Ezt írta: „Készek-e az európai és amerikai szülők fiaikat küldeni Ukrajnáért harcolni? Ezt kétlem… Ez inkább politikai lépés volt, mintsem jól átgondolt katonai elkötelezettség. Ez viszont aláásta a szövetség értelmét és figyelmen kívül hagyta, mit tekintettek az oroszok nemzeti érdeküknek.” Gates, az öreg hidegháborús harcos (a CIA igazgatója is volt idősebb Bush elnöksége alatt) hosszan sorolja, miért is lehet Oroszországot bírálni, de így folytatja: „Még a hidegháború idején is figyelembe kellett vennünk a szovjet érdekeket és óvatosan manőverezni. Ezt abbahagytuk, mikor Oroszország meggyengült az 1990-es években.”
Tegyük hozzá, nagy szerencsénkre, hiszen a lehetőségek e csodaszerű kinyílásakor, 1989 után (sok washingtoni reálpolitikus erős kétsége ellenére) sikerült elérnünk NATO-csatlakozásunkat. Ukrajna nem kapta meg ezt a lehetőséget és nem is fogja. Ez részben érthető – Ukrajnával ellentétben mi működő, szilárd és konszolidált állam voltunk. Ez is számít…
Ukrajna az oligarchák, a korrupció és a bűnözés államának ballasztját hordozza.
Még ha jó irányba változik is, már egyszerűen elszalasztotta a lehetőséget.
Finlandizáció?
Nem lenne-e jobb megadni Oroszországnak, amit akar? Megígérni az ukrán semlegességet? Egy ügyes ukrán politikus talán olyan zseniálisan vezette volna át az országot a válságon, mint a finnek tették (legalábbis utólag annak tűnik).
Elismerte volna a geopolitika valóságát, elfogadta volna a semleges státust, de fokozatosan nyugatra vitte volna az országot.
Ehhez azonban rendkívüli adottságokkal rendelkező ember kellett volna (és egyik ukrán elnök sem volt ilyen), Moszkva részéről pedig bizonyos fokú jóakarat is. Amiben azért mindig is kételkedhettünk volna. Most pedig már késő. Egyetlen ukrán elnök sem tud megbékélni azzal, hogy Oroszország elvette a Krímet, majd Donbászt, s követeli, hogy Ukrajna adja fel a NATO-tagság reményét.
De nem Moszkva a győztes. Igen, a Krímet megszerezte. Elnyerheti Donbászt, talán még további darabot Ukrajnából. De a többit elveszíti.
Putyin lényegében olyan ukrán nemzetet teremtett, amely minden orosz lépéssel egyre öntudatosabbá válik.
A Krím megtámadásával Putyin elérte NATO-erők küldését a Baltikumba. A jelenlegi válsággal elérte, hogy amerikai csapatok érkezzenek Lengyelországba, Romániába, sőt a hagyományosan oroszbarát Bulgáriába is. Putyin egyre szorosabb együttműködést hozott létre Finnország és Svédország, valamint a NATO között. Ukrajna kisebb lesz, de évszázadokra oroszellenes. És a NATO-csapatok közelebb vannak, mint valaha…
Az eredeti cseh cikk ITT olvasható.
