Bátorságot és körültekintést követelő helyzet

Az Országút folyóirat 62. számában jelent meg Németh Zsoltnak, az Országgyűlés Külügyi Bizottsága elnökének Ukrajnáról és Lengyelországról higgadtan című írása. A jelenleg zajló orosz–ukrán háború kérdésében képviselt magyar álláspontot a lengyel–magyar barátság szellemében kifejtő szöveget május 18-án a wPolityce konzervatív lengyel portál is közölte. A megjelenés kapcsán Marek Kuchciński, a lengyel Szejm Külügyi Bizottságának elnöke, volt házelnök válaszlevélben reagált, melyben amellett, hogy hangsúlyozza a Németh Zsolt szövegében megfogalmazottak fontosságát, lengyel perspektívából kívánja bemutatni a jelenlegi helyzetet.

Kuchciński a lengyel–magyar viszonyt a két nemzet történelmi emlékezetének kontextusába helyezve látja levezethetőnek és számos történelmi példával bizonyítja – lengyel szemszögből erősítve meg Németh Zsolt idevonatkozó állítását –, hogy a lengyel–magyar barátság éppúgy része a lengyel nemzeti identitásnak, mint a magyarnak. Meglátása szerint a különleges jelleggel bíró lengyel–magyar kapcsolatok és egyúttal a demokráciához vezető út közös gyökerei egészen az Aranybulláig nyúlnak vissza, a szomszédság évszázadai pedig a magyar és a lengyel politikai kultúra együttfejlődését eredményezték. E hagyomány örökösei az egykori Lengyel–Litván Unió területén élő valamennyi nemzet, beleértve az ukránokat is. A lengyel–magyar barátság a harcban edződött – írja Kuchciński, mely a lengyelek számára elsősorban az Orosz Birodalom elleni harcot jelentette.

A lengyel emlékezet szerint a két nemzet a történelem során, Báthory István kora óta rendíthetetlen szövetségese volt egymásnak. A lengyel–magyar sorsok párhuzamaira számos ismertebb és kevésbé ismert történelmi példán keresztül mutat rá a szerző, melyek tanúskodnak arról, hogy elődeink szinte minden nemzedéke bizonyítékát adta egymás kölcsönös támogatásának a nehéz időkben, a hősies helytállás jelképei lehetnek – mások mellett – Bem József, Esterházy János, Henryk Sławik, Wacław Felczak és Ryszard Siwiec. A lengyel–magyar barátság Kuchciński szerint a Jagelló-kortól kezdve az alapját képezi annak, ahogyan a lengyelek a közép-európai valóságra és külpolitikára tekintenek.

Indokoltnak tartja tudatosítani Közép-Európa különlegességét – a Visegrádi Négyek és a Három Tenger kezdeményezés országai már két évtizede a világ leggyorsabban fejlődő államai közé tartoznak, Lengyelország és Magyarország pedig a világ három stratégiailag legfontosabb fekvésű területeinek egyikén fekszik, mutatja ezt többek között az a tény, hogy a világháborúk és a hidegháború eseményei főképpen itt zajlottak. Tudatosítani kell ugyanakkor e nyelvileg és kulturálisan sokszínű régió országainak egymásrautaltságát és az együttműködés fontosságát. „A XXI. század Közép-Európája illúziók nélkül és óvatosan áll az élethez. Túlságosan jól emlékezünk arra, miként végződnek a mindenkori hatalom ígéretei (…), de mi azon vagyunk, hogy ne vállaljuk a történelem sakktábláján a gyalog szerepét. Ha nem vagyunk képesek a király vagy a királynő szerepét játszani, akkor legyünk legalább a bástya.”

A lengyel diplomácia különös tekintettel foglalkozott Közép-Európával – a Háromtenger és a Bukaresti Kilencek kezdeményezései, a „Kárpátok Európája” és más csúcstalálkozók megerősítették azt a meggyőződést, hogy az Oroszország és Németország közötti terület egy közös Közép-Európaként értelmezendő. Kuchciński szembeállítja a politikailag érett, szuverén nemzeti létet a hegemón állam protektorátusa alatti élettel. Kiemeli, hogy a lengyelek és a magyarok hasonló diagnózist és reformjavaslatokat fogalmaztak meg az Európai Unió vonatkozásában.

Kuchciński véleménye szerint Lengyelország és Magyarország mai helyzete bátorságot és körültekintést követel, annak elismerésével, hogy mindkét állam egységes és átfogó saját külpolitikával rendelkezik. A szerző leszögezi, hogy a magyar külpolitika Németh Zsolt által felsorolt pillérei (a nemzeti kisebbségi jogok védelme, a jószomszédi kapcsolatok, a lengyel– magyar barátság és az euroatlanti szövetség) érthetők Lengyelország számára és maga is osztja azokat. Kifejti, hogy a mai lengyel–magyar kapcsolatok nemcsak az Ukrajnában zajló háború kontextusában alakulnak, hanem a két országra nehezedő uniós nyomás alatt is, ennek lényegét Németország és Franciaország dominanciája adja, melyek részéről a szándék nyilvánvaló: megbuktatni a lengyel és a magyar kormányt, a két ország politikáját pedig e két uniós nagyhatalom érdekeinek alárendelni.

Lengyelországnak Magyarországhoz fűződő viszonyában Kuchciński úgy véli, tekintettel kell lenni egymás kölcsönös támogatásának szükségességére az uniós mainstreammel szembeni ellenállásban és a szoros transzatlanti kötelékektől való elhatárolódásban is. A szerző értelmezésében: „a lengyel–magyar szolidaritás megtörése az EU fórumán azt jelentené, hogy győztek azok az erők, amelyek Oroszország és az egész Európai Unió sokoldalú együttműködésének lehető leggyorsabb felújításában érdekeltek”. A Magyarországról mint Oroszország szövetségeséről kialakított negatív kép egyrészt kényelmes eszközként szolgál ahhoz, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy az uniós nagyhatalmak miként hátráltatják a szankciókat, másrészt a magyar–lengyel együttműködés megtámadására is, ezért a két országnak közösen kell visszavernie a propagandatámadásokat.

Írásának zárószakaszában fejti ki az orosz–ukrán háború kérdésében elfoglalt lengyel álláspont lényegét. Érvelését a Lengyelországot és Ukrajnát az elmúlt évszázadok során összekötő drámai és dicsőséges eseményekre történő utalással kezdi, hangsúlyozva, hogy Lengyelországot, Litvániát, Ukrajnát és Belaruszt mindenekelőtt a közös történelem, a Két Nemzet Köztársaságának kulturálisan és vallásilag sokszínű hagyománya fűzi egymáshoz. „Ezért van, hogy a mai Ukrajna földjén hagyott örökségünk ennyire fontos. Ez az örökség ugyanis a legteljesebb mértékben európai, mely az akkori Európában egyedüli parlamenti demokráciából nőtt ki” – fogalmaz Kuchciński.

Megjegyzi, hogy Magyarországot és Lengyelországot különböző viszonyulás jellemzi az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségeik helyzetét illetően, ugyanakkor mindkét kisebbség esetében gyökeresen közép-európai sorstapasztalatról van szó.

Elismerően szól a közép-európai országok által nyújtott segítségről a háború következtében hazájukat elhagyni kényszerülő menekülteknek, kiemelve, hogy a menekültválság a lengyelekben saját felmenőik sorsát idézte fel – a segítségnyújtás olyan társadalmi összefogásban nyilvánult meg, amire mindeddig nem volt példa.  A jelenleg zajló háborút a lengyeleknek a történelem során Oroszországgal vívott háborúi kontextusában értelmezi és ebben látja a magyarázatát annak, hogy Lengyelország ilyen határozottsággal áll ki Ukrajna függetlensége mellett. Ha Ukrajna elveszíti ezt a védekező háborút, akkor Oroszország – nem is tagadva a birodalom újjáépítésére vonatkozó terveit – rátámad Lengyelországra és a többi közép-európai államra. Kuchciński egyetért ehhez kapcsolódóan Németh Zsolt érvelésével, hangsúlyozva az Ukrajna elleni orosz agresszió elítélésének és a humanitárius segítségnek a fontosságát, azonban túlzott óvatosságnak tartja, hogy Magyarország nem engedi át területén az Ukrajnának küldött fegyverszállítmányokat, s kijelenti: „A haláltól, a rabságtól és a szülőföldről való száműzetéstől csak egy dolog menthet meg bennünket: a megszállók legyőzése. (…) Ezért, amikor az Ukrajnának szóló támogatásért szólalunk fel, mindenekelőtt fegyvert kérünk, ez lesz a legjobb eszköz az élet, az egészség és a szabadság megvédésére. Mindannyiunkénak.”