Igen csöndesen kezdődött az 1918/19-es tanév a fiumei Magyar Királyi Állami Tengerészeti Akadémián, közkeletű nevén: a Nauticán. Az első osztályba a helyi magyarokon kívül alig néhány anyaországi jelentkezett. (Dékány András egykori, először 1958-ban megjelent, kiváló ifjúsági regénye, a híres tengerészkönyvek sorát megnyitó Matrózok, hajók, kapitányok sok egyéb mellett ezt is igen reálisan érzékelteti, mindössze négy magyarországi – kecskeméti, kassai, esztergomi, budapesti – elsős diák vonatútját követve a tengerparti városba.) A Nautica nemzetiségi összetétele hűen tükrözte Ausztria-Magyarország etnikai sokszínűségét éppúgy, mint a mélyben ugyan kavargó – ellentétek, eltérő érdekek által befolyásolt, különféle propagandahatások reflexióit mutató –, ám a felszínen megtévesztően békésnek tűnő mindennapjait. Az intézmény önmagában mintegy sűrítményként mintázta a magyar Fiume teljes színképét, és mélyebb valóságát is.
A baljós előjelek már 1918 elején kezdenek megmutatkozni. A Fiumével szomszédos-összenőtt, a Fiumara túlsó partján fekvő, délszlávok lakta Susakon (Sušak, olaszul Sansego) megjelenő Novi List január 25-i száma egy 18-i keltezésű kiáltványt közöl, amelyet a szövegezői szerint 6012-en írtak alá. Ebben „Rijeka és Susak lakossága, valamint környékük lakói” kifejezik abbéli meggyőződésüket, hogy a szebb jövő, a boldogulás, a gazdasági és kulturális fejlődés, a világon minden szép és jó csakis és kizárólag a horvátok, szerbek és szlovénok egyesített, „teljesen önálló és független” délszláv államának keretei között érhető el. Ezért „elvárják”, hogy Fiume csatlakozzék a létrehozandó Jugoszláviához, továbbá „felemelik szavukat mindazok ellen, akik Rijekára való jogunkat idegeneknek akarják átengedni, akárcsak azok ellen, akik tengermellékünkért nyújtják ki kezüket”. (Mindez természetesen a városalapító és a többséget képező olaszoknak és a velük szimpatizálóknak szólt.)
Már teljesen világossá válik október második felére, hogy hamarosan nagy megpróbáltatások következnek. Az egyre izzóbb, mindinkább feszültségekkel teli levegőben mind gyakoribbak a nemzetiségi villongások, az addig e téren álombéli terepnek számító Nauticán éppúgy, mint másutt – az egymás ellen fenekedők egymást jelentgetik föl a mind tehetetlenebb magyar hatóságoknál… Aztán ki is tör a vihar: Susakról a már hetek óta folyamatosan izgatott tömeg az ott gyakorlatozó cs. és kir. 79. (Jellasics) gyalogezred katonáival együtt – egymást kellőképpen tüzelve –, horvát zászlók alatt a Fiumara hídján bejön a városba, és ordítozva-randalírozva-lövöldözve
kitűzi a zászlókat a laktanyában, onnan kitódulva feldúlják az útjukba eső első rendőrőrsöt, többeket megölnek,
illetve megsebesítenek, a városi törvényszék épületébe rontva ki akarják szabadítani a letartóztatottakat. Közben mellékesen – akárcsak a rendőrségen – törnek-zúznak, fosztogatnak, az ablakokon át mindent kihajigálnak az utcára.
A Corsia Deák platánjai alatt, túl a vasútállomás épületén, az úttesten átkanyargó síneken kiabáló, futó emberek. A megtámadott épületekből a lázongók mögött vonuló városi csőcselék már széthordott mindent. A kikötő fölött lőporfüst, tüzek visszfénye, géppuskák kattogása, mannlicherek csattogása mindenfelé az enyhe, még ilyen tájban is bársonyos, mediterrán estében. Csörömpölve hullanak ki a kávéházak ablaktáblái, lángot vetnek a kikötői raktárépületek, az utcákon törmelék, szemét, zárt kapuk, új és még újabb falragaszok.
Október 28-án a városparancsnok a polgármesterrel karöltve bejelenti, hogy Fiume irányítását az államhatalom képviseletében a katonaság vette át. Eső után köpönyeg: estére a parancsnokok jelentik a kormányzóságon, hogy a rendelkezésükre álló katonai erő nem elégséges a város rendjének helyreállítására. Jekelfalussy Zoltán, Fiume kormányzója tehetetlen. A megfélemlített, megalázott rendőrség teljesen szétzilálódott, hivatali helyiségeinek, szolgálati helyeinek nagy részét feladta, zöme már el is hagyta a várost, útban van északkelet, az ország belseje felé.
Budapest értesítése után máris érkezik a fővárosból az ukáz: a rendkívüli helyzetre való tekintettel Wekerle Sándor miniszterelnök azonnali hatállyal magához rendeli a magyar államhatalom legfőbb fiumei képviselőjét, a kormányzót. Jekelfalussy családostul útnak indul, hogy azután soha többé ne térjen vissza Fiumébe. Az utolsó Adria-parti magyar kormányzó távozását követi a palotaőrség nagy részének elvonulása is.
Október 29-én megalakul a Horvát Nemzeti Tanács, amely rögtön kimondja Fiume elszakadását Magyarországtól: Rijeka a megalakuló jugoszláv államhoz csatlakozik. Még ugyanezen a napon, bizonyára a történtek hírének következtében, estére az olaszok is létrehozzák a maguk nemzeti tanácsát. (Az első világháború végén Fiume negyvenhatezres lakosságának többsége – huszonnégyezer fő – olasz, a délszlávok létszáma tizenháromezer. A magyarság hatezer-négyszázkilencvenhármas lélekszáma meghaladta a város népességének tizenhárom százalékát.
A szak- és a szépirodalom egységesen állítja:
Fiumének évszázadokon át kifejezetten olasz karakterű társadalma, miliője, aurája volt.
Ahogyan Kosztolányi Esti Kornélja meséli: „Latte, vino, frutti – szóltak hozzá a cégérek. Buon giorno – mondogatták egymásnak a járókelők. Annibale – kiáltott egy anya a fia után, s egy kofa, aki a sarkon fügét árult, így szidta kisleányát: Francesca vergognati. Mindenki ezen a nyelven csacsogott, ezen a nyelven, mely oly szép, hogy nem is hétköznapra való, ezen a neki nem ismeretlen nyelven, melyet ő a magolás, a gimnazista szurkolás gyötrelmeiben fogadott szívébe. Állandó lárma zsibongott itt a levegőben, boldog zsivaj, az utca nagy és szabad vidámsága.”
Az olaszok (vezetőjük Antonio Grossich kórházi főorvos) bejelentik: a város Horvátországhoz csatolását csak fenntartásokkal és ideiglenes jelleggel hajlandók tudomásul venni, hiszen Fiume sorsáról a békekonferenciának kell majd döntenie. A következő napokban a város utcáin olasz és horvát érdekek csapnak össze. Hol olasz, hol horvát lobogót lenget a tengeri szél a városháza tornyán. Míg az egyik utcában a délszláv uralmat diadalmasan ünneplő tömeg vonul, a másikban olasz kokárdákkal Fiume függetlenségét éltető sokaság hangoskodik. Közben a külvárosokban a kiszabadított és nekiszabadult orosz és szerb hadifoglyok randalíroznak, rabolnak, fosztogatnak.
Közvetlenül a Horvát Nemzeti Tanács deklarációját követően a tömeg zászlóerdő közepette a kormányzóság elé vonul, bevonják a palota ormán lengő piros-fehér-zöld zászlót, és kitűzik a horvátot, majd a városon végigcsődülve kezdik mindenfelé leszedni a lobogókat, címereket, leverni a magyar (és olasz) feliratokat – különösen a vasútállomáson akad sok tennivalójuk…
A kormányzói teendőket a horvátok tanácsának tagja, bizonyos Lenaz Richárd ügyvéd veszi át.
Távozása előtt Jekelfalussy Zoltán a városban rekedt magyar polgárok érdekképviseletével a Tengerészeti Hatóság osztályvezetőjét, az addigi kormányzóhelyettest, Egan Lajos mérnököt (a kárpátaljai ruszinok érdekében tevékenykedő, a Kazárföldön című híres szociográfiából megismert, rejtélyes módon meghalt mezőgazdasági szakembernek és kultúrpolitikusnak, az úgynevezett hegyvidéki akció vezetőjének, Egan Edének testvéröccsét) bízta meg. Ő a gondnokkal együtt, az épület átadása céljából, a kormányzósági palotában maradt. Október 30-án Zágrábból hivatalos küldöttség érkezik a város átvételére, mire az olaszok nevében Antonio Vio polgármester közzéteszi: a megszállást és a horvát fennhatóságot nem fogadják el, az olasz anyaországgal való egyesülést támogatják.
Grossich húszezer ujjongó ember előtt bejelenti a Nemzeti Tanács testületi döntését az Olaszországhoz való csatlakozásról. Az újdonsült horvát városi főember, egy bizonyos Rajevic nevű, a kormányzósági palotába máris beköltözött úr az olasz deklarációra válaszként csak annyit közöl:
Fiume hovatartozásának kérdését a szerb–horvát–szlovén állam megoldottnak tekinti…
És másnap, október 31-én, mintegy a nyomaték kedvéért, már meg is jelennek a nagy fehér plakátok a város utcáin: a horvát bán Fiumében elrendelte az ostromállapotot…
Ennek ellenére – vagy ezzel együtt – változatlan a teljes zavaradottság, a felfordulás, a káosz, az anarchia. Rengeteg az erőszakos cselekmény, a fosztogatás, rablás, betörés. A délszláv katonai járőrök mindent elszednek a hazafelé tartó katonáktól, sokszor még a bakancsot is, a volt hadifoglyok is vígan garázdálkodnak tovább. A zűrzavaros, durva eseménysorozattól alaposan megszeppent, anyaországától messzire szakított fiumei magyarság tanácstalanul retteg, és amint és ahogy teheti, menekül.
(A Nauticát is erőszakkal akarják „átvenni” a horvátok, az igazgatóság ezt megtagadja, az intézmény, melyről kijelentik, csak úgy folytathatja működését, ha magyar jellege megszűnik, végül vezető nélkül marad – de kiadják az utasítást: a magyar fiúk lehetőleg induljanak haza…
Végül az olaszok megelégelnek mindent: november első napjaiban követeket menesztenek a határon túlra – a rend helyreállítása érdekében. És november 4-én
arra ébred Fiume lakossága, hogy olasz hadihajók vannak a kikötőben,
amely ekkor már tíz napja nem látott közeledő, érkező hajót: befut a Stocco nevű torpedóvadász, majd a Sirtari romboló, melynek fedélzetén az érkező Rainer admirális azonnal beszédet mond az összegyűlt tömeg és a tiszteletükre érkezett városatyák előtt, hangoztatván: az olasz király nevében érkezett, és minden erővel meg fogja védeni az olasz lakosság és Olaszország érdekeit.
Nyomatékul az olasz flotta egységei elfoglalják az isztriai partokat a közeli Abbáziával együtt, sőt, jóval délebbre Zára városát is, csöppet sem törődve a délszlávok heves tiltakozásával. Újabb nyomatékul nemsokára, 11-én megjönnek a Francesco Ferruccio és az Emmanuele Filiberto nevű csatahajók is, 17-én pedig szárazföldi csapatok masíroznak be a városba. Ám rövidesen az antanthatalmak is lépnek: november 21-én brit és amerikai hadihajók vonulnak be, 24-én francia gyarmati katonaság érkezik – ám az antant bevonulása egyáltalán nem zavarja az olaszokat abban, hogy a várost sajátjuknak tekintsék: amikor november 28-án nagy ünneplés közepette Fiumébe látogat Cagni tábornok, magabiztosan kiáltja világgá: „Ez a mi földünk, és az is marad!”
Nem meglepő tehát, hogy az olasz térnyerés ettől kezdve már szinte folyamatos, az antanterőkkel folytatott, tavaszra-nyár elejére mindinkább megszaporodó összetűzésektől a város függetlenségének olasz égisz alatti követelésén át egészen a híres-hírhedett költő-hadvezér-kalandor, Gabriele D’Annunzio 1919. szeptember 12-én kezdődő, tizennégy hónapon át tartó „nagy fiumei kalandjáig” és a város 1924. március 24-én bekövetkező „végleges” – egészen 1945 májusáig tartó – fennhatóságáig.
Ám ennek már a magyar Fiuméhez semmi köze.
