Olyan történet ez, amelyet akkor is el kellene mesélni, ha nem lenne igaz.

Nem tudom, Paleczny atya mennyire tervezte meg az ünnepélyes megnyitót, de elképzelem, hogy amikor a büdös és örökké jéghideg, huzatos varsói Centralna pályaudvaron egy paplanba burkolódzó hajléktalan mellé guggolva elkezdett mesélni a tervben rejlő perspektívákról, nem fukarkodott a részletekkel. Talán csak azért nem nézték mindjárt őrültnek, mert mire elkezdte terjeszteni ezt a hajóügyet, addigra már bebizonyította, hogy mindenre képes.

Az 1959-ben Szczecinben született Bogusław Palecznyt 1994-ben szentelték pappá. Már örökfogadalma előtt megalapította a kamilliánus rend szociális segítőszolgálatát, ahol hajléktalanokkal foglalkozott. Védenceit a kilencvenes évek elején kétes hírnévnek örvendő Centralna pályaudvaron szedte össze. Kezdetben a saját szendvicseit osztogatta szét az ételt a szemetesekből kitúró hajléktalanoknak, de hamar rájött, hogy ez nem lesz elég. Kapott egy leharcolt UAZt és egy gulyáságyút a lengyel hadseregtől, és a pályaudvaron megnyitotta a Marta bárt, ahol naponta több száz éhezőnek biztosított meleg ételt. A bár mellé hamar egészségügyi ellátót is szervezett, majd pár évvel később, 1998-ban megnyitotta a Lázár nevű panziót a hajléktalanoknak, ahol együtt lakott és evett velük nap mint nap.

A száját nem fogta be, a munkáért nem tartotta a markát. Amikor kellett, tüntetést szervezett a hajléktalanokért, és ha pénzre volt szüksége, elutazott egy szál gitárral az Egyesült Államokba, és annyi adományt szedett össze dalaival, amennyi elégnek bizonyult ahhoz, hogy megvalósítsa terveit. Például, hogy megépítsen egy hajléktalanszállót, vagy megvegye azt a leromlott ipartelepet, ahol elkezdődhetett a hajó építése, aminek 2009-ben bekövetkezett halála sem vetett véget. Ötvenévesen szívrohamban halt meg, utolsó mondata az volt: „Le kellene a gitáron cserélni már a húrokat.”

Paleczny atya tudta, hogy nem elég a kenyér, és az, hogy fedél van az emberek feje fölött. Azt akarta, hogy a hajléktalanok ki tudjanak szakadni a tragédiák örvényéből, és ismét elkezdjenek hinni magukban. Olyan feladatot adott nekik, amit bármelyikünk megirigyelhet: hajót építeni, azután körbehajózni a Földet, és valahol a Karib-tenger hófehér homokján felhúzni egy épületet, ami azt üzeni a világnak, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, de a világ ezt nagyon elfelejtette.

Amint a kalandregényekben hajótörés miatt, most kettétört életek után kerülnek majd a szigetre a többség által már „leírt” alakok. Büdös gönceiket eldobják a homokban, egy pálmafa alatt elciccentik az otthonról hozott kabalasört, egymásra mosolyognak, és azt mondják, ezt nem hiszem el, b…meg, és nézik a kikötőben ringó Bogusławot, amit pont olyan színűre festettek, mint amilyen az atya pulóvere volt. A gitárja mellett a másik állandó tárgy, amit életében birtokolt.

Fotók: Szent Kamill Szociális Misszió