A ruháira jellemző az organikus és a geometrikus kettősség, egyfajta játékosság, ami a szecesszióban is megtalálható. Ön számára mit jelent ez az irányzat?
A Ráth György-villában a tárlatvezetéseket gyakran azzal kezdem, hogy én egy nagyon hasonló hangulatú házban nőttem fel. Nyilván nem volt ilyen nagy és pompás, de hasonló volt a térelosztás, rengeteg szecessziós tárgy, szalonbútor vett körül. Az én családom Bécs bűvöletében élt, sokszor elhangzott a már-már csehovi mondat, hogy „jaj, ha egyszer Bécsben vacsorázhatnánk”. A Wiener Werkstätte, Koloman Moser, Oskar Kokoschka apám kedvencei voltak, és az ő művészetük tudat alatt belém ivódott. Kamaszkoromban Rippl-Rónai Vörösruhás nőjének plakátja alatt aludtam, amit középiskolás bátyám vásárolt egy múzeumban. Úgy nőttem fel, hogy akkor lesz jó világ, ha egyszer tényleg Bécsben vacsorázhatunk.
A kiállított ruhák olyanok, mintha valamennyit a Ráth György-villa terei inspirálták volna.
Két évvel ezelőtt volt egy százharminc öltözékből álló retrospektív kiállításunk, amely az elmúlt huszonöt évünket foglalta össze. Ennek a kiállításnak a darabjaiból válogatták az Iparművészeti Múzeum kurátorai a szecessziós térbe illeszthető öltözékeket. Én magam is megdöbbenve álltam először látva ezt az összeállítást, mert csodálatos ennek a két anyagnak az összhatása. Azt éreztem, hogy több mint száz év vált egységgé, a jelen összefonódott a múlttal. Milyen érdekes, hogy a mát percekben, a múltat pedig évszázadokban mérjük. Ebből a perspektívából nézve száz év rövid időnek tűnik, akár egyetlen korszaknak is érvényes.
Zsolnay-ékszerek egészítik ki az öltözékeket. Mi a történetük?
A kétezres évek elején, amikor ezeket az ékszereket terveztem, sokan kételkedtek, mondván, túl nagyok, törékenyek, nem ékszernek való anyag az eozin. Mégis az egyik legnagyobb sikere volt, három hét alatt piacra került, majd ennek a nemzetközi a londoni Hars áruház is forgalmazta őket. A villában kiállított, százéves Zsolnay-tárgyak között megdöbbentően időtlennek és nagy jelentőségűnek tűnnek az ékszereink, pedig csak egyetlen korszakot képviselnek a Zsolnay és a mi márkánk életében is.
Majd harminc év után nemrégiben elbúcsúztunk a Szent István körúti szalonunktól, amely valóban klasszikus divatszalonként működött. Helyette vásároltunk egy öreg villát a tizenkettedik kerület szívében, hogy egy igazi divatházat nyissunk. Az elmúlt két év tégláról téglára restauráltuk, külön szintet teremtve minden funkciónak, a varrodának, a szalonnak, és helyet kap benne egy kulturális programokra alkalmas tér is. A divatszalon munkakultúrája a személyre szabott, egyéni öltözékek készítését jelenti. A folyamat során nem az aktuális trendek, hanem a személyesség igénye az első. Most egy olyan hely létrehozása a célunk, ahol együtt élhetünk a divatmesterségek kulturális értékeivel a művészetekkel, a szalonkultúra minden elemével. A divat kommunikáció is, sokféle történetet lehet vele elbeszélni. Egy klasszikus divatszalonnak pedig az is feladata, hogy stílust, kultúrát közvetítsen, ne csak kiskosztümöt készítsen. Ilyen értelemben lesz a miénk az utolsó klasszikus budapesti divatszalon, de remélem, hogy hatásunkra majd sok újabb születik.
Igen. Az elmúlt évtízedben például megjelent egyfajta historizmus a divatban. A történelmi filmek és sorozatok divatba hozták a korabeli ruhákat. Ma olyan tömegben eladók a gyorsan változó trendek hirtelen múló, eldobható ruháit, hogy aki igazán egyénit keres, az lassan a historikus darabokra vált. Számomra igazi gyönyörűség, hogy váratlanul divat lett belőle, amit én igazán szeretek.
Napjainkban egyre több kritika éri a fast fashiont. Ez járhat azzal, hogy újra felmegy a tervezők, a kisebb szalonok „ázsiója”?
Merem beállítani, hogy nem volt olyan történelmi korszak, amikor kis divatműhelyek nélkül működött volna a világ. Mindig léteztek, csak másképpen hívták őket. Az utóbbi évtizedekben a kis műhelyektől is elvárják, hogy világhírre törekjenek, és a globális nyomás hatására márkát építsenek. Egy időben én is azt gondoltam, hogy tényleg ott kell lennem a párizsi és a londoni nemzetközi divathéten. Valóban fantasztikus volt ezeket kipróbálni, de már a negyedik, ötödik alkalom után tudtam, hogy ez nem az én pályám. Remek érzés volt megtapasztalni, hogy a nemzetközi piacon igazi kuriózum a mi kollekciók, mégis sokkal jobb érzés volt itthon, egy nyugodt piacnak dolgozni. Ez a jó értelemben kicsi, átlátható, személyes működésre épülő üzleti modell áll igazán közel hozzám. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy a saját képességeihez illő vevőkört építsen, és élvezze a növekedés kényszere nélkül az apró sikereket, vagy akár egy személyre szabott ruha elkészítési folyamatát. Ha belegondolunk, régen minden falunak volt varrónője egy kis műhelyben. Lehet, hogy nem hívták divattervezőnek, de meg tudta varrni azt a gyönyörű ruhát, amiben a szomszéd lány férjhez ment. Ha megbecsüljük, elismerjük a divat mesterségeit, akkor a kis műhelyek ismét értéket fognak képviselni.
Lassan harminc éve van a szakmában. Mi a mai divat legnagyobb kihívása?
Az önmérséklet. Felfoghatatlan kárt okoz az a mérhetetlen mennyiségű áru, amivel a divat elárasztotta a világot. A környezetre, az emberiségre, sőt a kreativitásra is igen negatív hatással van. Fontos, hogy visszatérjen egyfajta józanság, észszerű fogyasztás. De az extrémitás, a meghökkentésre törekvés vagy a kirekesztő bennfentesség mind olyan jelenségek a divatban, amelyek számtalan társadalmi problémát generáltak már. Jelenleg feltűnő átrendeződés van folyamatban a kreatív szereplőket, a stílusikonokat és a piacot illetőleg. Érdekes jelenség a normcore , az átlagos megjelenést hirdető divatirányzat térhódítása is. Eljutottunk oda, hogy már szinte a normális a provokatív.
Nyitókép: A Dresszkód: Katti Zoób kiállítás június 6-ig látogatható a Ráth György-villában. A tárlaton készült fotók a szerző felvételei.
