Az Új Művészet Alapítvány 2021 őszén, Pataki Gábor és Rudolf Anica szerkesztésében jelentette meg Barabás Márton festő- és szobrászművész – vagy egyszerűbben képzőművész – Zongoraátirat című esszékötetét. Talán nem pontos a meghatározás, hiszen a könyvben Barabás Márton művészeti írásai olvashatók, esszék, tanulmányok, jegyzetlapok és naplótöredékek. Mégis, a kötet szellemisége leginkább az esszé, a kistanulmány műfaját idézi.
A képzőművész írók sorába lépő Barabás ebben a kötetében felfedi eddig nem ismert alkotói oldalát, a szavakkal formáló, tiszta, kifinomultan fogalmazott mondatokkal életszíneket festő íróét. Nagy elődei (Román György vagy Kondor Béla, Szemadám György) és kortársai (Orosz István, Kováts Albert) sokszínű és lenyűgözően olvasmányos, olykor végtelenül alapos elemzésekkel teli írásokkal léptek a társművészetek színpadára. Barabás nem velük verseng, nem is reflektál a szakma efféle irodalmi, művészetelemzői megnyilvánulásaira – kivételt téve Orosz István könyveivel –, ám az itt és most kézbe fogható könyv más is, eltérő is az előbb emlegetett szakmai társak írásaitól.
Barabás életműve kiegyensúlyozott, tudatos, kitérőivel együtt is egyenes ívű pálya. A Zongoraátirat írásgyűjteménye ugyanezt bizonyítja; a Barabás-életmű ezzel a kép (szobor), a zene és a szó hármas egységévé teljesedett.
Egyik fundamentuma Barabás művészeti tevékenységének a zene. Zenei ihletésű tárgyak, hangszerek – elsősorban zongorák – alkatrészeiből összeállított plasztikák, zongorafedéllapokra festett képek életműve ismertetőjegyeivé lettek. Már az 1970-es évek végén egy zongoraégetési akció keretében az elmúlt időkre utaló, a világégéseket romjaikban túlélő hangszerek – azaz képletesen a zene – „megszüntetve megőrzéséről” ad jelzéseket. Festészeti és szobrászati tevékenysége az 1980-as években szinte egyidejűleg zajlott. Képeiről – amint a 2021–2022-es műcsarnoki kiállítás katalógusa idézi – Rózsa Gyula írta 1984-ben: „Szépek, mert tárgyi jelentésük óhatatlanul harmóniát asszociál.”
Harmónia és diszharmónia egysége uralja a Barabás Márton által létrehozott komplex életművet.
Az 1980-as évek szeriális festményei az 1990-es évektől szeriális tárgyszobrokká válnak. Sorozatokban gondolkodik. Használja az anyag minden formáját. Miközben hangszer fragmentumokból állít emlékoszlopokat az első világégés, a Nagy Háború emlékére, lágy folyondárokból szalagdallamokat épít. (A 2010-es Ceredi Művésztelepen például a Tisztaszoba projekt keretében egy paraszti lakótér egészét mintha népdalok dallamaival vonta volna be finom, hullámzó ágplasztikával.) Tárgy kollázsainak is legfontosabb témája a zene. Kották és hangszerek (részei) találkoznak, válnak a múlt emlékeiből a jövőnek szóló idézetekké.
Barabás alkotói palettájából az utóbbi időben hiányoznak a színek, a festmények, ám hatalmas térkonstrukciói, billentyű-óriáskerekei, elmozduló klaviatúrái fából, acélból, kiváltják a korábbi monumentális – vagy ilyen érzetet keltő festményeit. Az egykor zongorafedelekre készített felhők, Möbius-feladványok vagy az ornamentális fragmentumokkal foglalkozó képek helyett most zongorakalapács-spirálok és tárgyinstallációk kerültek reflektorfénybe.
Épp ezért, s nem véletlenül adta könyvének Barabás Márton a Zongoraátirat címet. A benne foglalt írások, éppúgy, mint képzőművészeti életműve, sok irányba reflektálnak. A nagyobb terjedelmű szövegek között találunk ornamentikával foglalkozó írást (Zenei analógia, ornamentika és modernizmus), esszében gondolkodik rajzolásról, rajzkészségről (Mindenki tud rajzolni), vagy épp a festészetről a digitális világban (A festészet jelene). Minden szavakban is megfogalmazott gondolata analógiák, utalások, előképek és kortárs összevetések hatalmas, lenyűgöző tárháza. Olvasott, tájékozott művész, a kor szellemiségét éppúgy magába fogadja, akár a múlt kulturális emlékeit (Időutazás, zongoraátiratok és kottakönyvek, Művészsorsok a boldog békeidők után).
Szokás posztmodernként aposztrofálni Barabás Márton művészetét – és ilyeténképpen ez a kötet is lehetne posztmodern írásmű – én azonban inkább időn kívüli, azaz a jelen időt nem feledő, mégis fölébe emelkedő, szimbolikus művészetnek nevezném a barabási életművet, s benne írásait is. Szimbolikus, amennyiben felülemelkedik téren és időn, és tágas, általános világreflexióban gondolkodik. Az a posztmodern gondolkodás, mely egyszerre jeleníti meg a múlt emlékeit a jelen történéseivel – esetleg épp a múlt művészeti értékeinek felhasználásával – kétségkívül jellemző Barabás művészetére, az mégis túlmutat egyszerű stiláris izgalmon vagy kulturális kalandtúrán. Akár fest, akár építkezik, plasztikát, síkplasztikát készít vagy ír, mindig az általános „Túlnan” irányába is figyel. Abba a Túlnanba, mely jelenünkből a jövőbe mutatva hordozza múltbéli emlékeinket.
Épp ezért érdemes olvasni Barabás írásait, hisz tárgyilagos önvallomásossága viszi az olvasóját ebbe a múltban gyökerező jelenbe, mint szimbolikus múltban élő és jövőbe is belelátni akaró művészetbe. „Mióta a pályán vagyok (1977-ben végeztem a Képzőművészeti Főiskolán) többször eltemették a festészetet. Olykor én is éreztem, hogy a festészet helyett más médiumokban, szoborban, installációban, könyvtárgyakban könnyebben, érvényesebben tudom magamat kifejezni. Aztán jött egy új nemzedék… Ez a lendület és hitelesség aztán magával rántja a megtorpant idősebb nemzedéket is.” (Új Művészet, ez nem kunszt, 2017)
A Zongoraátirat című kötet írásait remekül foglalják keretbe Barabás – és más, idézett művészek – munkái. A minőségi reprodukciók, a jól tagolt szövegkép, az elegáns album méltó a most hetvenéves alkotó életművéhez.
A szerző képzőművész, művészeti író
