A neveken kívül a létszám is izgalmas: ha nem is példa nélküli, mindenképpen ritkábbnak mondható a négy szereplő, hiszen az egyénieken kívül sokkal jellemzőbbek a páros vagy háromművészes, valamint az ennél nagyobb létszámú, csoportos tárlatok, amelyeknek résztvevői általában egy-egy művet állítanak ki.
A kiállítás rendezése során az összetétel is különleges kihívás elé állíthatta e négy rendkívül karakteres, markáns kontúrokkal (nem véletlenül használjuk ezt a szót) bíró alkotót, ismerve a két kisebb és egy, már-már monumentális, hosszú, csarnokszerű helyiségből álló, enyhe görbületet leíró kiállítóteret.
Nem ettől igazán különleges azonban a tárlat. Manapság van valami – szinte kissé meghökkentő, egyúttal teljen természetes – bátorság a hagyományos, „klasszikus” festészet eszköztárát felvonultató csoportos kiállításban, amely néhány litográfiával, vegyes technikájú és háromdimenziós művel kiegészülve, alapvetően olaj-, illetve akrilképekkel reflektál a jelenvalóra. A gyorsuló világ, továbbá a technológiai fejlődés és az automatizált digitalizáció világszerte komoly kihívás elé állítja a képzőművészetet, rosszabb esetben a kommercializálódás veszélyével fenyegetve a kortárs művészvilágot. Ebben az esetben erről nincsen szó. A Szent Gellért tér minimalista enteriőrjében kéz a kézben jár tradíció és progresszió. A feltett kérdések, a megidézett hangulatok, a felvillantott gondolatok aktuálisak, a hagyomány pedig nemcsak a művészi eszköztár, hanem a korábbi avantgárd, konstruktivista, absztrakt expresszionista irányzatokhoz való viszonyulásban is tetten érhető.
Geometria és gesztusfestészet – a bemutatott anyag elsősorban e két fogalom jegyében rendeződik, kellően érzékeltetve a vonal fontosságát. A galériába belépve a kortárs magyar művészet terén jártas érdeklődő már pusztán a résztvevők ismeretében is azzal a tudással érkezik, hogy figuratív ábrázolásokat itt kevésbé várhat. A formanyelvet, valamint a felület megdolgozását illetően a közelmúltban a Freyler Art Gallery jóvoltából úgyszintén együtt kiállító Szlabey Zoltán és Fábián Zoltán állnak a legközelebb egymáshoz, még ha előbbinél fokozottabb rétegeltség érződik is a képeken, és nagy hangsúlyt kap a fény-árnyékolás. Ezen kívül az átfogó képi világ is más: Szlabey munkái a „rombusz”-kompozíciók esetében a fizikai térhez való viszonyukat tekintve is kibillennek az egyensúlyi állapotból, amihez harsányabb színskála, továbbá provokatívabb témák, címek (Vad erők, Vad indiai illatok) társulnak. A kolorit persze nem áll túlságosan távol Fábián munkásságának egészétől, akinek legújabb – a csarnoktér két rövidebb falán bemutatott objektjéhez és fekete festményéhez kapcsolódó – munkáin viszont a világosabb tónusok, jellemzően a fehér alap dominál, a meszelt falnak a korábbiakhoz képest fokozottabban architektonikus, mintegy szakrális reminiszcenciáit keltve. Ezek a festmények szigorúbban igazodnak a konkrét vagy geometrikus művészethez, mint Szlabey több gesztussal átitatott, hirtelenebb munkái, ugyanakkor a kompozíciót felépítő rendszer, a markáns kontúrok megegyeznek.
Érdekes összképet alkotnak Fábián Zoltán „fehér” műveivel Kiss Zoltán melléjük került, vegyes technikájú alkotásai. Füstös, sfumatós stílusuk lírai hangulatot áraszt, ami abból a szempontból is érdekes, hogy a művész néhány évvel korábbi képei egyértelműen az absztrakt expresszionizmusra alapozó akciófestészetből eredeztethetők. A nyugalmat és a csendet erőteljes, hirtelen gesztusok váltják fel, fokozatosan távolodva Szlabey és Fábián tisztán szerkesztett képi világától.
Mindhárom alkotóéhoz képest eltérő formanyelvet alkalmaz Jancsik Károly, ami a történeti stílusok közül talán a pointillizmushoz áll legközelebb, azzal a különbséggel, hogy a sejtszerű, ismétlődő motívumok ez esetben nem figuratív ábrázolásokká állnak össze. A tudatos komponálásmód azonban egyértelműen tetten érhető a csupán néhány színből álló elemek sajátos hullámzásában, amely így nem fest kaotikus képet, hanem különleges rendszert tükröz, egyszerre közvetítve a felület megmunkálásának – a Szlabey és Fábián tökéletesen matt felületei esetében tapasztaltakhoz hasonló – igazi festői bravúrját.
A kiállítás persze jóval több korábbi korszakok kortárs parafrázisait felvonultató, modern-posztmodern művészettörténeti példatárnál. Noha az impulzusok, a történeti hagyományok komoly hatással vannak az egyes művek alapvető irányára, azok korántsem Malevics-, Kandinszkij- vagy Pollock-epigonok, hiszen a képi világ egésze, valamint a művek által feltett kérdések, a mélyebb sugallatok minden tekintetben maiak és előremutatók. Múltidézés helyett kitörés a mindennapok rabságából. Ismétlés helyett kortárs értékteremtés.
Fotók: Langó Katalin
