Van Gogh: Arató (Millet nyomán)
Timothy Morton, kortárs angolszász filozófus kiismerhetetlen és mindent átható „hiperobjektumként” tekint a Napkorongra. Pontosan mit jelent ez?
A Nap kisajátíthatatlan bőség. Korlátlanul adományozó, bolygónk egészét meghatározó fensőbb hatalom, melytől teljes mértékben függünk. Környezet, világ és ember viszonylatában azonban mintha ismételten kezdenénk megfeledkezni a Nap központi, szinte determinisztikus szerepéről. Olyan mértékben fókuszálunk saját bolygónkra – természetesen helyes morális szándékok által vezérelve –, hogy kozmikus adományozónk „hiperobjektum” jellege zárójeleződni látszik. Márpedig mind a mitopoétikus, mind a tudományos világképek megegyeznek abban a tekintetben, hogy csillagunknak centrális jelentőséget tulajdonítanak. Legyen szó a Földön tapasztalható éghajlati vagy társadalmi változásokról, a Nap és annak ciklusai megkerülhetetlen fontossággal bírnak. A szoláris tényező mintegy beárnyékolja a földi élet egészét, miközben annak nélkülözhetetlen lehetőségfeltételét is képezi.
Az egyiptomiak gyakorta ábrázolták úgy a Napkorongot, mint ami (vagy: aki) aprócska kezével életjeleket adományoz az újszülötteknek. Az újkori művészek közül senki sem festett Van Goghnál lángolóbb napsugarat, mivel az ő ecsetében olyan delejes áramlás lapult, amely felszínre törve egyszerre lett képes vonzani-taszítani, mint egy mágneses vagy elektromos mező. Rembrandt sötét esztétikájú Golgotáján belülről világítja meg Krisztust. Csakhogy a Naphoz kapcsolható esztétikai hipertárgyak olykor az emberi hübriszhez és titanizmushoz kapcsolódnak. A mitopoétika szintjén: Ikarosz a fellegekbe vágyott, a Napba. Phaeton pedig mintha megpróbálta volna kontroll alá vonni a Napszekeret… Brueghel festett egy igen érdekes képet Ikarosz bukásáról. Ikaroszt szinte észre se venni rajta, pedig ott zuhan, négy óránál. A tenger egybeolvad a Nappal, ami alkimista nyelven a higany (víz) és a kén (Nap) rejtélyes egyesülésére utal: Ikarosz tehát a titanizmusban szenvedő kontár alkimista, akinek nem sikerült létrehozni a homunculust.
Mindannyian Ikaroszok vagyunk. A szép testű, fénylő Héliosz még képes volt a Nap útjának szabályozására, ő viszont még a titánok egyike. Puszta emberekként Phaeton és Ikarosz mintegy kihívják az égiek, végső soron a Nap „haragját”. Könnyen tűnhet úgy, mintha valamely antropomorfizálásról volna itt szó. Ugyan hogyan „haragudhatna” valakire egy csillag? A modern természettudomány sikeresen száműzte a természetből az olyan teleologikus fogalmakat, mint a „szándék” vagy „intencionalitás”. És mégis, a Nap képes ellenállni, megsemmisíteni, terveinket romba dönteni, megégetni és gyötörni bennünket. Bőrünk tanúskodik arról, hogy a Nap igenis átírja belső kódjainkat, DNS-ünkig lehatolva roncsolhatja testünk legbensőbb rétegeit. A forró nyári napsütés passzív felületté változtatja testünket, a Nap pedig belénk írja kozmikus jelenlétét. Emlékeztetésképpen melanómákat, genetikai módosulásokat, váratlan mutációkat, egyszóval medikális hieroglifákat vés a húsunkba.
Ha már a hieroglifákat említetted: Michelangelo egyik rajza nagyon szép, piramis alakú kompozícióban beszéli el Phaeton történetét. A piramis csúcsán trónol a feldühödött Jupiter, a középső szinten látjuk Phaetont, a lókötőt, az alsó szinten pedig egy szakállas folyamistent: a víznemű közeget, ahová lebukott „hősünk” majd érkezni fog. Michelangelo rendkívül rafinált módon egyesíti a görög mitológiát és a napimádó egyiptomi háromszögelés stílusát. Másrészt: az egyiptomi és maja papok képesek voltak a napfogyatkozások pontos ismeretében jelentős hatalmat gyakorolni… Valaki egykor kitalálta Európában a „téli időszámítást”, aminek következtében az amúgy is rövidülő napok abszurd módon még rövidebbek lettek. Vajon felmérte-e azóta valaki az állítólagos alvásszakértőkön kívül, hogy milyen testi és lelki hatásokat okoz a napfény rendszeres és drasztikus elvétele?
Rendkívüli bonyolultságával az emberi hormonháztartás makacsul ellenáll az orvostudomány előrehaladásának. A mai napig nincs egészen feltérképezve a mirigyrendszerek működése. Mivel szinte végtelen a lehetséges hatások és ellenhatások rendszere, amelyből a mirigyrendszer áll, a tudomány előtt rejtve maradtak ez idáig a végső konklúziók ezen a téren. Manapság valóságos civilizációs betegséggé vált a depresszió. A puszta szerotoninhiányon jóval túlmutat a depressziós tünetek széles palettája, így óvakodnunk kell a leegyszerűsítő, egyváltozós determinisztikus magyarázatoktól. Korunk tudományossága multikauzalitásban gondolkodik. Mégis, a heliocentrikus világképnek igenis van mit mondania a Föld sötétsége felé tendáló depresszióról, mint jelenségről. Ha csillagunk elfordítaná orcáját, vagy Földünk a Naptól beláthatatlan távolságra kerülne, kizökkenve eddigi hélioszi pályájáról, otthonunk sötétségbe borulna. Léteznek arra vonatkozó bizonyítékok, hogy az adrenalin mirigy által termelt szerotonin szintjét nemcsak az emberi szervezet endogén állapota, hanem épp a testet érő napfény mennyisége is befolyásolja a D-vitamin előfordulását, ebből következően pedig a szerotonin termelődésének mértékét. Egy összefoglaló cikk a következőképpen összegzi több évtizednyi kutatás eredményét: „A napfény drámai hatást gyakorol az emberek agyi szerotonin rendszerére.” Mivel képtelen a testünk önmagától előállítani elégséges D-vitamint, szükséges a táplálékon vagy a napfényen keresztül hozzájutnunk. A napfény emelkedetté tesz, míg hiánya depresszióval fenyeget. Napfény híján kénytelenek vagyunk pótlékokra támaszkodni. LED-lámpákra, neoncsövekre, képernyőkre, egyszóval, az elektromosságra.
Visszatérve a kiváló Michelangelo-rajzra: Phaeton története meglehetősen ambivalens. Ember lévén a meglovasított Napszekeret képtelen irányítani: hol túlságosan közel kerül vele a Földhöz és felperzseli, hol túlzottan messzire megy és lejegeli. Lehet, hogy túlgondolom és túlkódolom a dolgot, de mintha többről lenne itt szó, mint pusztán emberi hiúságról. Mintha a különféle földtörténeti korszakok lenyomatát látnánk: globális felmelegedéseket és jégkorszakokat, amelyek úgy követik egymást, mint tigris hátán a csíkok, és teljesen függetlenek az emberi működéstől. Mintha Phaeton lenne az emberi tényező jelentőségét szükségszerűen felvető „logikus” magyarázat.
Jól látható, hogy lényegesen alábecsült a szoláris tényező hozzájárulása a klímaváltozáshoz, ám a Tudományos Megértés Szintje (Level of Scientific Understanding) ugyanakkor alacsony. Megjegyzendő, hogy ez az érték nem veszi figyelembe a közvetlen vagy közvetett tényezőket a szoláris radiatív erőhatások tekintetében (például az ózon vagy a felhőtakaró módosulásait). Mivel a természettudományok jelenlegi fejlettsége nem teszi lehetővé, nem vagyunk abban az episztemológiai helyzetben, hogy egészen feltárhassuk a Nap szerepét a Föld légköri viszonyainak alakulásában. Könnyen bebizonyosodhat a jelenleg használt légköri modellekről, hogy nagymértékben alábecsülik a Nap szerepét, vagy éppenséggel túlbecsülik az emberi aktivitás hatásait. Nem az a kérdés, hogy az emberi civilizáció eredményez-e klímaváltozást vagy sem. Erre a természettudományok határozott igennel válaszolnak. Az igazi kérdés az, hogy a Nap mindeközben mennyiben befolyásolja Földünk légkörét, az emberi hozzájárulással szemben, vagy éppenséggel az antropogén hatásokat még inkább felerősítve. Tanácstalan a tudomány arra vonatkozóan, mekkora napfoltaktivitás volt az elmúlt négy évszázadban, hogy nagyobb időtávlatokat ne is említsünk. Olyan kezdetleges állapotú a napfoltok történetiségére vonatkozó emberi tudás, hogy már-már a tudáshiány küszöbén mozgunk. Emberi hiúságunk folytán kiemeljük a saját szerepünket, és hallani sem akarunk arról, hogy a valóság szuverén, a Napunk pedig dicsőséges.
