Középen: Pablo Picasso: Nagy Gitárkollázs 1913; vegyes technika
Jobbra fent: Picasso: Kollázs: üveg, pohár, gitár és újság (Le Figaro) 1913; részlet
Jobbra lent: Picasso: Guernica 1937; freskó-olajkép; részlet
https://m.youtube.com/watch?v=qxqR3ld2RoA
A kollázskészítés a vágások, ragasztások és összeillesztések művészete. Egy kollázson minden képsík milliméterre illeszkedik és minden mindennel harmonizál. A leghíresebb kollázsokat talán Picasso készítette korai kubista korszakában, a különféle képsíkokkal való kísérletezés során. A nagy spanyol művészt főként a hegedű hengeres teste nyűgözte le, ami egyrészt a női test íveit imitálja, másrészt hatással van a hangszer hangjára is, hiszen minél testesebb a hangszer – hegedű, brácsa, cselló, bőgő – annál mélyebb a hangja. A gitár is hasonlóképpen viselkedik. Az 1913-as nagy Gitárkollázsról készült videón részletesen is megtekinthetjük a Picasso által rétegesen felhasznált kollázstextúrákat. Picasso rendkívül kreatív volt: a tarkabarka részekhez például zenei ornamentikát idéző falitapétát használt. De korabeli spanyol nyelvű újságcikket is olvashatunk, ha átpillantunk a hangrés „kémlelőnyílásán”. A legismertebb francia napilapból, a Le Figaróból készült kollázson a zenei asszociáció még erősebb, a régi újságpapír vágása pedig még inkább kihangsúlyozza a hangszerformát. Mindeközben érdemes észben tartani, hogy a hegedű és a gitár maga is újrahasznosított „kollázs”: gyantával összeragasztott fa és némi állati eredetű bélhúr. Sőt: Picasso legjelentősebb műve, a Guernica is „kollázsimitációnak” tekinthető. Különösen a sebekkel tarkított ló tűnik olyan „papírfigurának”, amely magán viseli saját történetét: Guernica esztelen lebombázásának történetét – az első náci háborús bűnt! – úgy is, mint „sajtóhíranyagot”.
A Párizsi Kollázskészítők Közössége – PCC – az egyik legrangosabb művészeti közösség a kibertérben. A PCC rendszeresen feltölt egy-egy képet az oldalára, a PCC tagjainak ezen képek (vagy képrészletek) felhasználásával kell elkészíteniük saját kollázsukat. Benkő Eszter „alba” néven alkotva képviseli Magyarországot. A kollázskészítés lényege az újrahasznosítás. Amíg egy modern festő szinte teljesen szabadjára engedheti fantáziáját, addig egy fényképész –„objektív festő” – kénytelen kivárni, amíg szembe jön vele a nagy motívum. A kollázskészítő is ki van szolgáltatva a motívumnak és ezzel együtt a valóságnak, ám az ő motívuma permanens valóság részeként fog szembejönni vele: régi újságok, könyvek, képeslapok és divatmagazinok hasábjain. Csak akkor lehet igazán sikeres egy kollázs, ha mind technikailag, mind szellemileg és esztétikailag tökéletes a különféle képsíkok és textúrák közti illeszkedés. Benkő Eszter márciusi PCC-kollázsán a különféle képsíkok különféle idősíkokat jelképeznek olyan rétegzett, redőszerű módon, amire csupán a kollázstechnika lehet képes. Látunk brazil bárkákat horgonyozni a tengerparton, és nagyon sok bevándorlót az Újvilágba a történelem számos korszakából, akiknek valódi származási helye valamelyik National Geographic magazin a hatvanas évekből. Pontosan 9 óra alatt egy viking sárkányhajót is felfedezhetünk – újabb ragasztásként – mert állítólag már ők is jártak az Újvilágban, évszázadokkal Kolumbusz érkezése előtt. Így a kép alsó fele rendkívül zsúfolt és tarkabarka, míg felső részén egyetlen motívum uralkodik: egy repülőgép, amely fordított A betűként – mint Airplane és Amerika – már a technokrácia korának modern Újvilág-szimfóniáját zengi. Érdemes megfigyelni, milyen ötletes módon olvadnak össze a különféle textúrák és az idősíkok: a lenti és fenti képsík között rendkívül éles cezúra (vágás) van, ám ez a vágás nem csupán elválasztja a kétféle idősíkot, hanem össze is kapcsolja őket, mivel egyaránt képes imitálni a tenger habját és az égbolt felhőzetét.
Ám Benkő Eszter szárnyaló fantáziája nem állt meg ezen a ponton és idővel meghaladta a sztratoszférát. A Jupiter-kollázs különlegessége, hogy rajta az emberi elméből kiáradó sugarak olyan valódi ezüstszálak és aranyfonalak, melyeket Benkő Eszter szó szerint belehímzett a textúrába, s ami így nagyságrendekkel hatásosabb annál, mintha „csak” odafestette volna őket. – De mik is ezek a rejtélyes ezüstszálak és aranyfonalak? – Az ókori rómaiak úgy tekintettek életükre, mint olyan sorsfonalakra, amit párkák szőttek. Három párkájuk volt: Nona, Decima, Morta. Az első megszőtte, a második kimérte, a harmadik pedig elvágta sorsfonalukat. Modern tudományos világképünk sem sokban különbözik ettől. A különféle receptorok és neuronok hálózatból szőtt emberi elme például olyan kusza és bonyolult, mint a krétai labirintus vagy még inkább: mint a gordiuszi csomó. Sőt: mintha egymásra hánynánk csomó gordiuszi csomót: csupa Gordiusz-Csomolungmát és Gordiusz-Csimborasszót! Eme végtelen számú információs csomópontból álló Gordiusz-Csomólungmát már nem fogja tudni bejárni semmilyen Kőrösi Csoma Sándor, és nem fogja tudni kettészelni semmilyen Nagy Sándor sem, hiszen maga az emberi tudat hasadna ketté szablyájától. Nyilvánvaló, hogy az űrben keringő objektumot emberi elme teremtette, mégpedig pontosan abból a célból, hogy segítségével kiterjeszthesse érzékeit a világűrnek nevezett végtelen térbe. A Nemzetközi Űrállomás tehát az emberi érzékelés egy formája, az emberiség egyik „kocsányon lógó szemgolyója”, ami információk után kutatva bolyong a világűrben, és folyamatosan küldi nekünk az újabb és újabb információkat. Csakhogy a világűrben zajló jelenségeket lehetetlen feladat számba venni, a benne rejlő galaxisok ugyanis kiapadhatatlan információs bőségtülkök. Mégsem feltétlenül meddő e vállalkozás! Ha hihetünk a legújabb kutatásoknak: az információszerzés és információmegosztás dopamint termel, tehát önmagában véve is bizonyos mértékű eufóriát okoz. Már Albert Einstein is a „megvilágosodáshoz” hasonlította, amikor felismerte a relativitáselméletben kifejtett végső összefüggéseket, és sokak szerint ugyanezzel az agyi jutalmazó mechanizmussal magyarázható a különféle közösségi portálok népszerűsége is. Csakhogy mivel nem lehetünk valamennyien einsteini géniuszok, így rendszerint megelégszünk azzal, ha átadunk egymásnak néhány információt önmagunkról. Lényegében ezt tekinthetjük a mai posztmodern kornak, és pontosan ezt az információs hálózatot osztja meg velünk Benkő Eszter csodálatos képe.
