Az életközépi fordulópontról, realitásról és illúziókról, fényről és a Golden Age-ről beszélgettünk vele a műtermében.
Bőven van miből válogatni a kiállításokra, sokat dolgozik, töretlen a lendülete és a szorgalma. Nehéz megtartani a motivációt egy életen át. Hogyan sikerül életben tartania magában a kíváncsiságot és az alkotóerőt?
Nem szeretem, ha szorgalmasnak neveznek, mert valamiképp dehonesztáló a szorgalmas kifejezés, és szerintem semmi köze a kreativitáshoz. A szenvedélyes érdeklődés sokkal fontosabb. Megyek előre egy úton, miközben folyamatosan alakul a gondolkodásom. A Deák Erika Galériában, az októberi, Az utolsó aranykor arcai című kiállításomon a női portrék a hangsúlyosak, és jól érzékelhető lesz a gondolkodásom iránya: minden festmény – függetlenül attól, hogy portré vagy sem – önarckép.
Ezen nem akadok fenn, hiszen mindenkinek van egy férfi és egy női része (animus – anima), szerintem férfi is festhet női önarcképet. De nem szeretném tréfával elütni, inkább rákérdezek: miért a nők?
A Fortepan-hagyatékban találtam egy fekete-fehér fotót a hatvanas évek elejéről, amelyen egy női kórus lépcsősoron állva énekel, vélhetően forradalmi dalt, mert nagyon bele vannak lendülve. Ez a látvány elindított bennem egy emléksort. Az egészben volt valami nagyon művi, ahogy a korban is benne volt egyféle álságosság. Ennek a fotónak az alapján készítettem a tíz darabból álló installációt.
A nyilvánvaló politikai áthalláson kívül generációkon átívelő mintázatok idéződnek fel. Mindegy, mit énekelnek, látjuk, hogy hisznek benne, és ez az érzés a lényeg, ami fölfejthetőnek tűnt a festői megközelítés során. A sok éneklő női arc együtt egy tömeg, egybefolyó massza, miközben – ha közelebbről megnézem – önmagában mindenki önálló karakter. Ahogy megjelenik a kép motívumaiban az egyénített vonás, úgy figyelmeztetem a nézőt az egyénire. De az is lehet, hogy mindez illúzió, hiszen amikor megismétlek egy fejet, az lehet iker, vagy akár klón. Mi van, ha az egyediség csak a mi fejünkben él?
A felvetésem alapvetően az volt, miként tudok ezekből a portrékból organikus egységet, átlátható, áttetsző teret létrehozni, ami kifejezi, hogy a szereplők részei a nagy egésznek. A háttér rendszeresen visszaúszik beléjük és ők is visszacsúsznak a háttérbe. Bizonyos figurákról nem tudjuk, hogy eltűnnek vagy előtűnnek, a visszatérő képi elemek relativitást kölcsönöznek a képnek, a szemlélőnek sincs biztos, fix pozíciója, hogy honnan kell ezt néznie.
Az az érzés, hogy nincs fix nézőpont, nekem kicsit a középkorú emberről is szól. Zavarba ejtő kor, már sok mindent elveszítettünk, de még sok minden megvan. Az ember elkezdi érezni azt, hogy nem lesz örökké ereje teljében, és ráébred, fontos, hogy jól használja az idejét.
Benne van ez is. Meghatározó a vonatkoztatási rendszer, amelyen belül értelmezhető a látvány. Most nem arra gondolok, hogy a kontextus az Isten, hanem hogy a műtárgy önmagában egy univerzum. Elindul a virtuális képsor, amelyet a befogadó kedve szerint kiegészíthet, és az ilyen műtárgyegyüttes belül, a nézőben a végtelenségig folytatódhat. A festmény csak egy javaslatsor a végtelenből.
Van a képeinek egy precíz, pontos, realisztikus része, amelyeket az utóbbi időben ’megfolyásokkal’ ellenpontoz.
Kezdetben ezt a hibával kapcsolták össze, most nekem fontosabb olvasat magának a transzcendenciának a becsempészése a képi felületbe. Elvonatkoztatok, vagy elrántom a néző figyelmét az egyébként nagyon realisztikusan felismerhető részletekről, vagy éppen az illuzionista világtól egy másfajta képértelmezés felé. Amikor hígítóval spriccelek egy felületet, rengeteg a kiszámíthatatlan elem, és nem mindig vagyok megelégedve az eredménnyel.
Miért kezdte érdekelni a kiszámíthatatlanság? Nekem korábban inkább precíznek tűnt.
Precizitás helyett inkább azt mondanám, hogy perfekcionista vagyok, és ahogy én értelmezem a perfekcionizmust, abba abszolút beletartozik, hogy mikor kell tudni valamit szabadjára engedni, hadd menjen… Harminc éve csinálom így, mert az érdekel, hogy nem tudom, mi lesz a vége. Ha tudnám, el se kezdeném. A meglepetés, a váratlan érdekel, és egyre több teret adok neki. Radikálisabb lettem. A nézőnek is az az izgalmas a festészetben, ha megérzi, hogy ez egy kockázatos folyamat. Rengeteg olyan véletlen elem kerül bele, ami miatt nagyon kell összpontosítanom, hogy ezt az egészet egyben tartsam, és hogy ebből a káoszból mégis valami megmaradjon.
Mostanában sok hajat fest. Mi érdekli ebben?
A festészet illúziókutatás. Adott a valóság, az összes részletével, ehhez képest érdekes a mi viszonyunk hozzá, a mi illúziónk. A haj jó példa a valóság kvantáltságára; egyetlen hajszál egy kétdimenziós valami, a szabad szem számára nincs kiterjedése, viszont nagy tömegben egészen másként viselkedik. A hajzuhatag plasztikát, tömeget tud képviselni. A festmény önmagában is hasonlóképpen viselkedő felület, ha túl közel megyek hozzá, csak egy absztrakt őrületet látok, de ha három lépést hátralépek, akkor hirtelen kibontakozik belőle valami. A haj nagyon érzéki, közel áll az absztrakt felületek kezeléséhez.
Miért Portraits of the last golden age lesz a kiállításának a címe?
Utalás arra, hogy meggyőződésem szerint jelentős paradigmaváltás előtt állunk, ami mindenre hatással lesz. Az általunk generált környezeti változások visszafordíthatatlanok. Csak reménykedhetünk abban, hogy a mesterséges intelligencia fejlesztésének lesz olyan pozitív hozadéka, ami segít megoldásokat találni a kezelhetetlen problémákra. De az is lehet, hogy a dolog rosszul fog elsülni, és a mesterséges intelligencia a legrosszabb félelmeinket valóra váltva eltünteti az emberiséget a föld színéről. Azért mosolygok közben, mert én komolyan veszem Istennek azt az ígéretét, hogy nem hagyja elpusztítani a földet (Préd 1,4, Jel 11,18). Reményeim szerint nem fog az emberiség teljes mértékben eltűnni, bár a legtöbb forgatókönyv számol ezzel a lehetőséggel.
Sok mindent kell újragondolni az alapoktól. Ha nem változtatunk radikálisan a környezetszennyezésen, annak tragikus vége lesz. Ha például nem ismerjük fel, hogy a mesterséges intelligencia térnyerése soha nem látott mértékű munkanélküliséget fog generálni és a társadalmi feszültségre csak a feltétel nélküli alapjövedelem lehet a megoldás. Ez csak néhány példa a számtalanból. Ami ma van, az a jövőhöz képest kiegyensúlyozottabb állapot, sokan vissza fogják még sírni. Persze a mindennapok tele vannak mindenféle próbatétellel, de globálisan a belátható közeljövőben nagyon súlyos változások lesznek.
Foglalkoztatja a halál, az elmúlás? A világ változik és elveszítünk dolgokat, ez pályája elejétől ott van a gondolatiságában, de most mintha egy kicsit más lenne, ami kitetszik a képeiből.
Nem változott, ez az egyik legerősebb sorvezetőm, mert mi más lehetne? Úgy tűnik, nekünk van az élőlények közül egyedül haláltudatunk. A legtöbben az összes lehetőséget igyekeznek kihasználni, miként lehetne, ideig-óráig vagy egy egész életre is valahogy elfelejteni az elmúlást. Azon kevesek közé tartozom, aki szórakoztatónak tartja, hogy állandóan szembenéz ezzel, és azt mondja, hogy ha így van, akkor beszéljünk róla.
Meggyőződésem szerint itt, a földön a történetünk véges, de a tudatunk nem múlik el. Ebben a megközelítésben az élet örök. Többek között ezért nem mindegy, hogy mit is csinálunk itt, mert tanulópályán vagyunk, és elég jól kéne ahhoz most mindent megoldani, hogy a következő állomás jobb legyen az embernek.
Régi témája, a fény és a transzcendencia most is sok képén felsejlik, nemcsak a hajakon. Ebben hol tart most?
Az emberek a felvilágosodás óta elfogadják azt, hogy a fény független valami, beesik a szemünkbe és az agyunk csinál vele valamit. De hogy miért evidens az embernek, hogy ő teremti a gondolatot? Nem az agy teremti a tudatot, hanem a tudat teremti az agyat, csak az ego ragaszkodik ahhoz, hogy az agy gondolkodik. Pedig az agy csak felhasználja a gondolatot ilyen-olyan formában, de nem ő teremti. A korábban említett paradigmaváltásnak az énről és a tudatról alkotott elképzelésünk is a része lesz. E tekintetben Donald Hoffman és Philip Goff elméletei állnak hozzám a legközelebb.
Mit szól a mesterséges intelligencia által megcsinált képekhez, amelyeket időnként köröznek a neten és hatalmas vitákat kavarnak, hogy vajon van-e bennük lélek vagy nincs, giccsesek vagy sem?
Találkoztam szórakoztató, vicces és hátborzongatóan hitelesnek tűnő képekkel, de festészeti szempontból izgalmasat egyelőre nem láttam. Ahol most tartunk a fejlődésben, ott generativitást látok kreativitás helyett, de azt rettenetes erővel. A festészet számomra elsősorban személyes jelenlét és a most megélése, ezért nem gondolom, hogy a mesterséges intelligencia által létrehozott kép ezt fenyegetni fogja. Segíthet viszont a festészet fogalmának újradefiniálásában.
Figyeli a fiatalokat?
Persze. Követem az új generációt, tartom is jó néhány fiatallal a kapcsolatot, kiállításokra járok és ott kérik a véleményemet is, de figyelek az időmre, ezért sem vállalok tanítást. Semmi nem viheti el a napomat úgy, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen miatta.
Elégedett a pályája alakulásával? Úgy emlékszem, hogy nagyon hamar sikeres festőnek kezdték tartani.
A szakmai elismerések valóban korán elértek, de az anyagi sikerek nem jöttek hamar. Amikor kikerültem a főiskoláról, még tíz évig dolgoztam mindenfélét, mert nem tudtam a festményeimből megélni. Az előbb rákérdezett a fiatalokra. Ezek a gyerekek, akikre már a főiskolán rányúl egy galéria, és azonnal súlyos pénzekért adják el a munkáikat külföldre is – ez nagyon más generáció. 1967-ben születtem, és az én esetemben ’nagy áttörésnek’ nevezett pályázat, amelyet megnyertem, az 1997-es Magyar Aszfalt volt. Az első, anyagilag is sikeres kiállításom csak két évvel ezt követően nyílt a Deák Erika Galériában.
Az korábban is jellemző volt, hogy a közeg a fiatalokra figyel, ez természetes, aztán a középgeneráció tíz-tizenöt éves időszakra mintha elfelejtődne. De azt nem mondhatjuk, hogy csak a fiatalok érdekesek, hiszen épp az idősebb generációból lett néhány nagy, nemzetközileg is elismert sztár Magyarországon az elmúlt években.
A középkorúságát, az életközépi válságát élő ember nagy előnye, hogy belelazulhat újra az életbe. Hogyan éli ezt meg?
Ha valamivel rendszeresen foglalkozol és szívvel-lélekkel csinálod, akkor előbb-utóbb úgyis lesz valami eredménye. Ebben élek. Az elismertségre vagy hogy hová sikerül ezt „betolni”, arra sokszor már semmilyen befolyásom nincsen. Mindent megteszek, amit csak lehet, de sok múlik a véletlenen. Alapvetően introveltált alkat vagyok, ez az idő múlásával sokat nem változott.
Másfél éve dolgozunk például a Midlife Crisis című nemzetközi kiállításon Petrányi Zsolt kurátorral és Martin Gerboc szlovák képzőművésszel. Az eredeti tervek szerint a pozsonyi Kunsthalle ad helyet a projektnek. Még alakul, ezért túl sokat nem is szeretnék elárulni róla, de ahogy a cím is sugallja, a mi generációnkról szól. Ez talán válasz a kérdés, és nagyon bízom benne, hogy megvalósul.
