Velázquez: Apollo Vulcanus műhelyében (1629)
Vulcanus (Héphaisztosz) a görög-római mitológiában az istenek fegyverkovácsa, Zeusz villámainak és Akhillész pajzsának alkotója, igazi ezermester. Mint Héra istennő félresikerült teremtménye sohasem lakott az Olümposzon, tulajdonképpen ő volt a féltékenységből adott válasz arra a Zeusz általi „szűznemzésre”, amelynek során Pallasz Athéné kipattant apja fejéből. Csakhogy, amíg Athéné tökéletesre sikerült – szép volt, mint Aphrodité, és erősebb, mint Árész, a háború istensége – addig Vulcanus satnya lett és sánta, olyannyira hátrányos külsejű, hogy Héra lelökte őt az Olümposzról. Vulcanus egy vulkán fenekéig repült, az Etna tátongó kráterébe, itt rendezte be saját birodalmát, a kovácsműhelyt. Velázquez ecsetje számára nem is lehetett volna ideálisabb helyszínt találni egy kormos, füstös és dísztelen kovácsműhelynél, ahol örökös félhomály honol, csupán a kohók parazsa fénylik. Velázquez a mitológiai motívumokat csupán felhasználva saját korába helyezi át a történetet, noha Spanyolország történelmi aranykorának nagyon is meghatározó helyszíne volt egy kovácsműhely az ott készülő fegyverekkel. A mitológiai téma csak ürügyként szolgált arra, hogy Velázquez félmeztelen emberi testeket festhessen, ám annyira üdén és frappánsan meséli el a kissé sikamlós történetet, hogy valószínűleg nem csupán a színek és a formák nyűgözték le a nézőket, hanem maga a történet is, ami nem volt egyéb, mint egy mosolyt fakasztó komédia! A kép ugyanis azt a „transzcendens” pillanatot mutatja be, amikor Apollo közli Vulcanusszal, hogy felesége, a szépséges Vénusz istennő ismét megcsalta őt a hadistennel. Apollo gesztusai leírhatatlanul mókásra sikerültek, szintúgy a szereplők mimikája. A 2 óra magasságában álló fiatal segédnek valósággal leesik az álla a hír hallatán, de felkapják fejüket a többiek is, a Vulcanus szemében szikrázó haragnál pedig csak az a vasdarab izzik jobban, amelyre most készül teljes erővel lesújtani… Érdemes megfigyelni, hogy a hat alak elrendezése egyfajta V alakot formáz, és ugyan ez művészi szignót rejtik az üllőnek támasztott kalapácsok is 7 óránál.
Vulcanus
Az ifjú Actaeon vadászat közben pillantotta meg a fürdőző Diana istennőt. A szűz istennő éktelen haragra gerjedt, és rendkívül kegyetlen döntést hozott: Actaeon vadászból prédává, szarvassá vált, és saját kutyái tépték széjjel! Tiziano fiatal éveiben puszta ürügyként használta a mitológiát, hogy minél több meztelen Vénuszt és féktelen bacchanáliát alkothasson. Hatalmas életigenlő volt. Ám hajlott korában szemléletmódja erősen elsötétült, képi világa helyenként kifejezetten brutális lett, mitikus képein pedig egyre inkább az istenek haragját ábrázolta. Míg Velázquez fenti képén csak férfiak szerepelnek (bár a cselekmény egy nő körül bonyolódik), addig itt hét megrettent nőalakot látunk, s csupán egyetlen férfit. Az átlós kompozíció itt is V alakot formáz, a női testek szinte már légneműek. Dianát, a vadászat szűzies istennőjét 3 óránál látjuk, fején holdsarló, amely az ősi, matriarchális anyaistennők attribútuma is, s amelynek íve a fekete szolgálólány csíkos köpenyén ismétlődik. A kép minden részlete – a kút, a trófea, a tájkép – lenyűgöző. Az emberi világot jelképező Actaeont vékony vízfolyás választja el az istenek transzcendens világától. Diana szemében ugyanaz a tűz lobog, mint Vulcanuséban, de ez a harag sosem fog megenyhülni: mintha az Éj Királynőjét hallanánk bosszúáriát énekelni. Tiziano egy való életből kölcsönzött zsánerképmotívummal fűszerezi a történetet: Diana apró pincsikutyája fújni kezd az Actaeon mellett álló megtermett vadászebre. Ez a zseniális képátló készíti elő a későbbi tragédiát, hiszen a szarvassá változott Actaeont majd a saját kutyái tépik széjjel.
Tiziano: Diana és Actaeon (1559)
A festményekről bővebben: https://youtu.be/d6vEXYETRZw, https://youtu.be/Kzye_LD5un0
