Műveivel sokfelé találkozhatunk az országban, mégsem cseng ismerősen a neve. Szobrász, éremkészítő és pszichológus. Formálja a bronzot és a lelket?
Képzőművészeti gimnáziumba jártam, de nem vettek fel a főiskolára. Megsértődtem, így lettem pszichológus. Akkoriban nagy testi és lelkierővel rendelkeztem, kitűnő sportoló voltam. Négyszáz gáton futottam a Honvédban és az első három között voltam több éven át. Mire a vetélytársaim abbahagyták a versenyzést és egyedül maradtam volna, egy szerencsétlen bokatörés véget vetett a sportpályafutásomnak. Nem sikerült kiteljesednem, de a kapcsolataim megmaradtak és komoly labdarúgó csapatoknál sportpszichológiával kezdtem foglalkozni.
Azt hittem a sportpszichológia újkeletű tudomány.
Akkor még tényleg nem volt negyvenhét ága a pszichológiának, mint ma. Nem is tudom követni. Csak pszichológia volt és egyetlen helyen oktatták az országban. Először
Zalaegerszegre hívtak „rejtett” pszichológusnak, mert akkoriban nem létezett ilyen státus
az állománytáblában. A városban senkinek nem volt szabad tudni, hogy pszichológus foglalkozik a gyerekekkel. Az első évben fölkerültünk az NB I-be, erre a Vasas elnöke leküldött értem egy Volga személygépkocsit. Az első kérdése az volt: – Hova utazik maga a Zalaegerszeggel? Hát mondtam, sehova. – Mi holnap indulunk Dél-Amerikába egyhónapos edzőtáborba – mondta. Végül nem utaztam velük sehova, mert ott sem volt pszichológus státus.
Várhelyi György egykor
A nyilvánvaló eredmények ellenére megoldhatatlan volt a foglalkoztatása?
Teljességgel. Például a zalaegerszegi focicsapat autóbuszára csak úgy szállhattam fel, hogy a kilenctagú futballvezetőségbe tizediknek soroltak be. Így mehettem én is az edzőkkel meg a játékosokkal az NB I-es meccsekre. Békéscsabáig útközben nagyon jól el tudtam beszélgetni a gyerekekkel.
Miért váltott szakmát?
A művészek sokszor elvállaltak feladatokat, de nem tudták megcsinálni. Én jó erőben voltam, elbírtam a kőfaragást, acélhegesztést, de a kisplasztikák, érmek és bronzművek cizellálását is teljesen készre tudtam csinálni. Rengeteget kerestem, sokan ismertek, így esett, hogy
végül „öreg koromban” elfogadtam egy főiskolai meghívást és harminchét évesen mégis elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát, ma egyetemet.
Azóta hanyagolom a pszichológiát.
Vétkek és erények (Fotó: Barta István)
Végleg?
Nem egészen. Egyszer a hetvenes években tartalékosként behívott a Magyar Néphadsereg tíz fiatal és kevésbé fiatal pszichológust. Annyi volt az öngyilkos, hogy azon gondolkodtak, földszintes laktanyákat építenek. Nekünk kellett kidolgozni a tesztet, amellyel bevonuláskor kiszűrhették volna az öngyilkossági hajlamot. Nagyon híres pszichológusok is voltak közöttünk, de kicsit furcsán hatottunk a sorkatonák között, ezért elintéztem, hogy mindnyájan kapjunk valami tiszti csillagot. Ez volt az utolsó pszichológusi munkám.
Hogy érkezett a meghívás a Képzőművészetire?
Bár a gimnáziumban festő voltam, ha tehettem bejártam Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész óráira is. Aztán ő lett a Képző rektora és egyszer, amikor találkoztunk, egymás nyakába borultunk.
Ő hívott pszichológiát tanítani, de nem volt státusa, viszont elvállalt tanulónak. Rendkívüli hallgató lettem,
ami azt jelentette, hogy csak a szakmai tantárgyakra kellett járnom. Akkor – csodálatos módon – nem volt művészképzés, csak tanári diplomát kaptunk. Aztán egy bizottság felvett a Művészeti Alapba, és attól kezdve számítottam művésznek.
Miért volt fontos a művész titulus?
Mert csak az Alapon keresztül vállalhattunk munkát. Ők zsűriztek, munkát szereztek és intézték a pénzügyeinket is. Nagyon jó világ volt, bár köztéri munka nagyon kevés akadt. A Lenin- és Sztálin-szobrokat már megcsinálták… Ugyanakkor
a művésztelepeken szinte korlátlan vas, kő és faanyag állt rendelkezésre.
Az egyik nyáron például a Fekete-tenger partján, Burgaszban négy hónapot töltöttem egy nemzetközi kőfaragó táborban. Annyi fizetést kaptunk, hogy nem tudtam elkölteni, pedig a családdal mentem ki, és a feleségem Várna főutcájára járt a butikokba vásárolni.
Feszület (Kolek Ildikó fotói)
Az első kiállítása is ilyen könnyedén megvalósult?
Sokat dolgoztam ugyan, és ismeretségeim is voltak, de abban az időben nagyon komoly sorbanállás volt, mert nem nagyon voltak galériák. Állami kézben voltak a kiállítások, és a Műcsarnok osztotta a lehetőségeket. Tőlük kaptam meg 1983-ban a kamaratermet, a Helikon Galériát, az első önálló bemutatkozásra. Utána már
hívtak mindenhova, rengeteg kiállításon bemutatták a munkáimat, de önálló tárlatom nem volt több.
A Zala Megyei Művelődési Háznak például két évre kölcsönadtam a kiállítási anyagot, és ahol falunap volt a megyében, oda szépen elvitték. Nagyon megbecsültek minden darabot, szinte érintetlenek voltak, amikor visszakaptam őket.
Új hangszer
Miért maradtak el a kiállítások?
A rendszerváltás után a Művészeti Alap megszűnt, magányosan kellett volna boldogulni, de az én korosztályom nem tanult meg érvényesülni. Egyszer próbáltam pályázni egy Petőfi-emlékműre, Tiszaújvárosba. Csináltam egy zseniális kisplasztikát, de természetesen nem nyertem.
Azt gondoltam, hogy szobrászként már nem lesz jövőm, ezért elvállaltam egy rajztanári állást a Szarvasi Óvónőképző Főiskolán.
A vizuális nevelés tanszékvezetője lettem, de csak három évig bírtam a lányokat. Állandóan panaszkodtak az igazgatóságnak, hogy agyagozás közben a kosz a körmük alá megy, meg piszkos lesz a kezük a szénrajzolástól. Mondtam, hogy mossák meg, de végül csak otthagytam Szarvast. Maradt a szobrászat a fő hivatásom.
Éppen tíz éve kapta meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Mi volt az indoklás?
A diploma szerint kifejezetten a művészi munkám minősége alapján ítélték nekem, még a Magyar Művészeti Akadémia tagjának is bevettek. De hogy kitől jött a javaslat, az nem derült ki azóta sem. Díjakat nem szoktam kapni, nyilván erre sem művészi körökből javasoltak.
Golgota
Az önéletrajza szerint mélyen hitetlen. Ehhez képest kereszteket, feszületeket és szenteket mintáz.
Semmi probléma nem volt a vallási nevelésemmel, hittanra is jártam, de az Ószövetséget nem értettem. Nagybátyám hat nyelven beszélő katolikus pap volt, ő tanított imádkozni, de nem voltam fogékony rá. Nagymamám meg mindig adott ötven fillért, hogy dobjam be a perselybe, de sokszor fagylaltot vettem rajta.
A vallás később sem lett életem része, igaz, idegennek sem éreztem soha.
Amikor a munkákban keresztet mintáztam, akkor rá lehetett fogni, hogy ennek vallásos alapja van, de én a formákat kerestem, és sosem éreztem, hogy ezáltal lelkileg, vallásilag tisztulok.
Annak, aki nem ismeri a műveit, melyiket mutatná meg?
Nagyon sokra vagyok büszke, de a legnagyobb karriert befutott munkám az Erzsébet-díj volt. Spéter Erzsébet mindenáron egy magyar Oscar-díjnak akarta ezt a szerencsétlenséget kikiáltani, és ehhez kellett egy impozáns szobor, amelyet velem csináltattak meg. A végeredménynek köze van a valláshoz is, mert M. S. mester Mária látogatása Erzsébetnél című gyönyörű festményét vettem alapul, csak éppen Spéter Erzsébet turbánját adtam az alak fejére és a kezébe – miután ez művészeti díj – egy mosolygó és egy szomorú görög színházi maszkot. Tíz éven keresztül adták át kisebb-nagyobb sikerrel.
Szent István Albertirsán
Úgy hírlik, Albertirsán minden évben letisztogatja, átfényezi a szobrait.
Több évtizede költöztünk oda, és mert nagyon szeretem a várost, minden tíz évben készítek egy szobrot. Az elsők már elég régiek, rájuk fér a gondoskodás. Nemrég
szerzett a polgármester egy pompás gránittömböt. Na, én beleláttam egy csodálatos szőlőfürtöt és egy sellőt.
Irsa jól ismert a borairól, így épp jó lett volna következő szobornak. Minden jól ment, míg a polgármester lélekszakadva fel nem hívott, hogy
Petőfi-év lesz. Erre aztán egy gyönyörű Petőfit
láttam bele a köbméteres gránittömbbe…
Pálos Anna képzőművész, a tárlatot megnyitó köszöntőjében erről a „gránittömbbe való belelátásról” elmondta, hogy maga a művészi alkotófolyamat – szinte észrevétlenül – megszenteli az alkotót, a művet és ezáltal a környezetét is. Akár egy kilencfokú lépcsősor, amely felfelé emelkedik és hidat képez az ég és a föld között, embereket is összeköt, mint egy életet továbbadó, vizet pörgető szökőkút, működteti azokat az érzéseket, amik a fejlődést, az együttélést segítik. A szobrokon, a kisplasztikákon, érmeken keresztül megjelenik a közösséget teremtő szépség, amely Jelenits tanár úr szavaival „a jóságra tör, és ezáltal válik érvényessé”.
A tárlat megnyitása
Az Ars Sacra Fesztivál keretében rendezett kiállítás kurátora, Szilárd Imre a következőket mondta arról, hogy mi indította a művek bemutatására:
Egy távoli felmenőmet, Paulini Béla újságírót, a Dugasz Matyi mesekönyvek szerzőjét bohókás alaknak láttam. Például harmincöt éves korában megírta az emlékiratait és többek között Beck Ö. Fülöppel csináltatott plakettet magáról, magának. Talán ennek a gyerekkori élménynek köszönhető, hogy első látásra megragadtak Várhelyi György érmei. Aztán amikor körbevezetett a műtermében, olyan hatással volt rám például a Feszület című műve, hogy azt mondtam, ezt mindenkinek látnia kell.
Várhelyi György érmei
Rengeteget beszélgettünk az utóbbi években. Ő tagadja, de nekem meggyőződésemmé vált, hogy bár konzekvensen hitetlennek mondja magát, a művei ellentmondanak ennek az állításnak, hiszen sugárzik belőlük
a tiszta szépség és a mély, romlatlan szakralitás.
Készséggel elfogadom, hogy távol áll tőle a tételes vallásosság, de a hit más dolog, az letagadhatatlanul átjárja a munkáit. Ez az ellentmondásból származó feszültség még izgalmasabbá teszi szakmailag kétségkívül kiváló műveit. Remélem a tárlat látogatói is megérzik ezt az öntudatlanul feltörő és spontán szakralitást a Várban kiállított bronz és fa kisplasztikákban.
