A Műcsarnok háromtermes tematikus kiállítása klasszikus művészettörténeti témákra keres kortárs válaszokat. Kondor-Szilágyi Máriával, a tárlat kurátorával beszélgettem.
„A halálunkat, azt nem. Azt nem adjuk. / Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk” – írja KZ-oratórium című drámai költeményében Pilinszky János, akinek szinte teljes életműve az elmúlással foglalkozik. A Műcsarnokban látható Vanitas-olvasatok című kiállítás fő témája is ez. Hogyan közelíthetünk ehhez a vizuális művészeteken keresztül?
Köszönöm, ez az idézet nagyszerű felvezetés! Pilinszky KZ-oratóriuma abból a szempontból is különleges, hogy akár egy zenei rekviem, a gyász különböző érzelmi állapotait tudatosítja. Ezért széljegyzet formájában mintegy „érzelmi partitúrát” is komponált a drámai költeménybe. Az általad idézettekhez ezt fűzte hozzá: „Egészen csöndes, / határozottságában is szinte bensőséges két sor.” Azt hiszem ezzel arra utal, hogy a halál nagyon személyes, s még olyan végletesen kiszolgáltatott állapotban is, mint a kollektív tragédia, meg kell maradnia annak. Mert az elmúlásban, a halálban mindannyian osztozunk, akik megszülettünk.
A címben szereplő hiábavalóság jelentésű vanitas a képzőművészet klasszikus és örök témájaként tűnik fel a művészettörténetben. Milyen módokon jelenik meg mindez napjaink vizualitásában?
Már az egyetemi éveim alatt nagyon érdekelt az, ahogyan a művészek ilyen nagy horderejű témát képpé tudnak alakítani. Kíváncsi voltam, milyen megoldások születhetnek a kortárs művészetekben, és elkezdtem ebbe az irányba kutatni. Megdöbbentő volt számomra, milyen sok művészt foglalkoztat az elmúlás, a halál, az újjászületés és az öröklét. Egyes esetekben ezek a művek témájukban és látványukban hordozzák a vanitast, megint más esetben az anyagválasztás hangsúlyozza a mulandóság gondolatkörét. Bizonyos ponton azt is el kellett döntenem, hogy a kiállításon csak kortárs műveket mutatok meg. Ez alól egyetlen kép a kivétel, a kiállítás nyitányaként, a fogadófalon Weber Xavér Ferenc 1860-as Vanitas-csendélete látható, amely a műfaji felütés szándékával került a tárlatba, a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak köszönhetően.
Mely fő témakörök jegyében építkezik a műcsarnoki kiállítás? Hogyan jut el a tárlat a haláltánctól az öröklét szimbólumaihoz?
A kiinduló téma a vanitas-csendélet volt. Ahogy vizsgáltam a művészettörténeti hátteret, rájöttem, hogy bizonyos kapcsolódó kérdéskörök nem kerülhetők meg a vanitas teljes körű bemutatásakor. Ugyanerre vezetett a vizsgált szakirodalmak sora is, mint például Jan Białostocki egyik régi tanulmánya. Ezekután kialakítottam a témaköröket, majd elkezdtem kortárs példákat, megoldásokat találni hozzá, ami segített a végső kilenc téma kialakításában. A Haláltánc az egyik legérdekesebb felvetése annak, hogy a halálban mindenki egyenlő, kortól, nemtől, foglalkozástól függetlenül. Ez a téma jelentésében megelőzi az összes témakört, így ezzel kezdtem, utána következnek a vanitas-csendéletek és a koponyaábrázolások. Külön témakört szenteltem a Művész és a Halál válogatásnak.
Különválasztottam a mulandóságot, az idő múlását és az életkorok megjelenítését. És új csoportba került az emlékezéshez, gyászhoz, ereklyékhez kapcsolódó műtárgyak sora. Korábbi olvasmányélményemben, Huizinga A középkor alkonya című könyvében megragadott egy mondat: „A pusztulás is halálra van ítélve: kissé odébb, a sír helyén virágok nőnek.” Elgondolkodtatott, hogy a mulandóság kérdésének vizsgálata eleve magában rejti a mulandóság elmúlásának gondolatát is. Rájöttem, hogy olyan témakört is ki kell alakítanom, amely ezzel a gondolattal rezonál. Az öröklét szimbólumai témakörébe olyan műtárgyakat választottam, amelyek megoldásokat keresnek az elmúláson való túllépésre. Persze hangsúlyoznom kell, hogy a mulandósággal foglalkozó kortárs munkák szinte mindegyike az öröklét utáni vágyódást is hordozza.
A legtöbb téma egyértelműen köthető az elmúláshoz és a vanitas-élményhez, talán a legkevésbé a homo bulla. Mit jelképez, és hogyan olvasható a látszólag vidám és játékos buborékfújó alakja vanitasi értelemben?
Nagyon gyakori volt a XVII. században a buborékfújás ábrázolása és a szappanbuborékok megjelenítése a képeken. A téma vanitashoz kapcsolható jelentése Rotterdami Erasmushoz köthető, aki azt mondta, hogy „az ember szappanbuborék”, vagyis „homo bulla est”. Így ebben a kontextusban a szappanbuborék az egyik legmulandóbb, leggyorsabban megsemmisülő dolog jelképe is. Egy-két vanitas-csendéletet leszámítva a korabeli festményeken kivétel nélkül megmaradt a játékosság ábrázolása is, ezért általában gyerekek, fiatalok fújják a buborékot, vagy akár egy koponyán üldögélő puttó.
A gyermek alakja a barokk művészetben már önmagában is az elmúlás jelentését hordozta, hiszen ebben az életkorban változik az ember a leggyorsabban a páratlan ütemű növekedésnek és a fejlődésnek köszönhetően. Meglepően sok példát találtam a magyar kortárs művészetben a buborékfújás témájához, és az ártatlannak látszó, gondtalan játékon kívül, úgy hiszem, mindegyik hordozza a mulandóság eszméjét is.
A kiállítás műfaji sokszínűsége azonnal szembetűnő, hiszen grafikák, klasszikus műfajú táblaképek, szobrok, installációk és videómunkák is szerepelnek. Milyen szempontok szerint válogattad össze az alkotásokat?
Az első szempont kétségkívül a tematikus megfelelés volt. Olyan konkrét motívumokat kerestem, mint a koponya, a szappanbuborék, a halott vagy élettelen élőlények megjelenítése. Azt gondoltam, hogy nem lehet ezt a keresést leszűkíteni egy-egy műfajra, hiszen éppen a műfaji sokszínűséggel tudom érzékeltetni a változatosságot, és a megoldási stratégiát, amelyet keresek. Egészen mást mutat egy csendéleten szereplő koponya, mint egy felnagyított, műfűvel borított, bolygóként elképzelt koponya, rajta apró figurákkal. Ugyanígy egészen más egy halott rigót ábrázoló rajz vagy litográfia, mint egy rigó mumifikálódott teteme vászonnal körbeölelve és vászon alapú ecoprintre applikálva. Ezek mind különféle megközelítések, és csak két példa a sok közül.
Látunk meghökkentő és ijesztő alkotásokat is a kiállításon, például állatmúmiák szerepelnek Richter Sára Lelet című sorozatában. Hogyan értelmezhetjük az elhunyt állatok mumifikálódott tetemét művészi értelemben?
Ahogy korábban említettem, ezek mind egy kérdéskörnek a megoldásai. Richter Sáránál az állatmúmiák úgy válnak a műalkotás részeivé, hogy nem visszataszító voltukon van a hangsúly. Ahogy a művész applikálja ezeket a tetemeket hímzett vagy festett alapra, ahogy gondoskodik róluk haláluk után, sokkal inkább az élet iránti tiszteletet érzékelem benne. Az elmúlás fizikai jelei mindig ijesztőek, és nem könnyű szembesülni velük. Minél közelebb áll hozzánk az elpusztult lény, akár morfológiailag, akár ismeretség alapján, annál nehezebb elfogadnunk ezt a látványt. Egy elszáradt szobanövény vagy egy elhullott állat, de akár szeretett tárgyaink megsemmisülése, mindig saját elmúlásunkra is felhívja a figyelmet.
Látható, hogy egy-egy művésztől több tematikai egységben is szerepelnek alkotások. Kik emelhetők ki, akik a vanitas témájával behatóan, többféle megközelítésből is foglalkoznak?
Mikor elkezdtem a műtárgyakat gyűjteni a kiállításhoz, szembesültem azzal, hogy számos művész – így Könyv Kata, Tóth Angelika, Lajta Gábor, Gálhidy Péter, iski Kocsis Tibor vagy Péreli Zsuzsa – alkotásai több tematikához is kapcsolódhatnak. Ugyanakkor például a Halász Péterről készített videót azért éreztem fontosnak megjeleníteni a kiállításon, mert ő egész életében az „élés-elgondolás-színház-élés” elve szerint dolgozott, s ezért a halála előtti műcsarnoki felravatalozása is ennek az elvnek a beteljesítése volt. Bár ő nem volt képzőművész, akciója mégis szorosan kapcsolódik a képzőművészeti performanszban megjelenő expanzív törekvésekhez. Nem véletlen, hogy nem egy színházban, hanem a képzőművészet egyik meghatározó terében mutatta be. Ez a mű nemcsak lehetőséget adott a barátoknak, pályatársaknak és tisztelőinek, hogy elbúcsúzzanak tőle, hanem egyfajta újkori példát mutatott arra, hogy Szókratészhoz, Senecához hasonlóan a közösség előtt is demonstrálható, hogy a halállal való szembenézés közös ügyünk. Ma erre a legtöbb esetben sem lehetőség, sem szándék nincs, így nagy bátorság kellett hozzá.
Honnan származik az ötlet, hogy ebből az örök érvényű tematikából rendezz kiállítást?
Egyetemi éveimtől kezdve gyűjtögettem anyagot régi művészettörténeti korszakokból, majd elkezdtem a kortárs művészet példáit is összeszedni a magam számára. A műcsarnoki munkám során számos művész életművével találkoztam, és már egy ideje foglalkoztatott ennek a válogatásnak az összeállítása.
A nehézséget nem is az okozta, hogy a kiállításon szereplő műveket megtaláljam, az az izgalmas része volt a munkának, hanem az, hogy a tárlat fizikai lehetőségei és a katalógus terjedelme miatt bizonyos ponton véglegesítenem kellett a műtárgyjegyzéket. A magam számára ezt úgy értékelem, hogy a jelenlegi kiállítás ennek a kutatásnak az első felütése, hiszen a mulandóság témájának kutatását sosem lehet abbahagyni.
