A csend változatainak ciklusa színeiben, témájában, motívumkészletében és hangulatában is radikális, mégis játékos változást hoz a 2020-as Helyzet ciklushoz képest. Míg ez utóbbi kompozíciói Bak Imre 1980-as években készített sorozatainak vadságát, lendületességét, erőteljességét idézte meg, addig A csend változatainak festményei nyugodtabb, nesztelenebb és légiesebb művek. A Helyzetben a pandémia okozta feszültség tematizálódott, a zűrzavar, ami gyökeresen átalakította az egyén és a társadalom szokásrendszerét, és ami egyik pillanatról a másikra elvágta ismert kapaszkodóinkat a világhoz. Innen nézve A csend változatai az elfogadás, a belenyugvás képei: a hét monumentális mű azt az állapotot jelöli, amikor már otthonossá válik a káosz, amikor már képesek vagyunk felülről szemlélni a létezést. Amikor már ki tudjuk kapcsolni a világ ránk nehezedő zajait, amikor már nem akarunk küzdeni és harcolni, hanem csak lebegünk és hagyjuk, hogy történjen bármi. Akármi.
A korábbi ciklushoz képest A csend változatai színeiben is szembetűnő újdonságot jelent. A Helyzetnél intenzív, telített, sötét árnyalatokból építkeztek a kompozíciók, ezeknél a festményeknél azonban nagy hangsúlyt kapnak a lágy, pasztelles árnyalatok, amelyek rendkívül líraivá teszik ezeket a műveket. És ez azért is izgalmas, mert eszünkbe juttatja Bak kilencvenes évek elején készített munkáit, amelyekben szintén gyakran megjelentek az éteri rózsaszínek és a légies kékek, ám míg azok a sorozatok jóval játékosabbak és szertelenebbek voltak, addig ezek a mostani képek inkább nyugalmat és békét árasztanak.
A legtöbb festményen fehér alakzatok töltik ki a képmezőket. A fehér ezeken a képeken szimbolikus jelentéssel telítődik: az isteni fény jelképe ez, ami minden létezőt beragyog, és ami átsejlik minden dolog mögött. Ahogy Fenyvesi Áron a kiállítás ismertetőjében megjegyzi: „A fehérnek soha korábban nem volt ilyen központi szerepe Bak Imre festészetében, a képek előterében sem került erre a színre még ekkora hangsúly.” Az árnyalat megjelenése épp ezért nagyon beszédes: egyszerre jelenti az eltűnést, a Semmivé válást, az éteri lebegést, a tünékenységet, a transzparenciát. A lét elviselhetetlen könnyűségét.
Az új sorozat motívumrendszerében is nagy változást hoz a Helyzethez képest. A 2020-as sorozatnál a geometrikus absztrakcióba oltott szertelen és játékos figuralitás dominált (gondoljunk csak a ciklus egyik festményén megjelenő zöld macskára), A csend változatain pedig a tájkép-archetípusok jelennek meg. Fenyvesi arra is rámutat, hogy ezek a motívumok ekkora léptékben Bak 2010-es évek elején festett képein jelentek meg utoljára. A Helyzet festményein arcokat, maszkokat láttunk, amelyek intenzív érzelmeket közvetítettek a befogadó felé, miközben az emberi arc alapvető karakterét és absztrahálhatóságát analizálták. A csend változatain Bak azonban más kérdés felé fordul: a hét kompozíció közül egy-kettőben még meglátjuk az arcot, ugyanakkor ezek a művek már színekkel megkonstruált tereket ábrázolnak. Viszont nagyon izgalmas, hogy ezek a sík formák gyakran térbeli alakzatokká transzponálódnak a vásznon. A fehér felületekből tektonikus idomok jönnek létre, kőzetek, hegyek, sziklák jelennek meg a szemünk előtt.
E hét festmény között állva erősen felidéződik bennem a Nekem lámpást adott az Úr kezemben Pesten című film azon jelenete, amikor Lovasi András egy padon ülve elpengeti a Zár az égbolt számot, miközben Jancsó Miklós és Scherer Péter is odatelepszik mellé. Bak Imre mostani festményeinek és annak a jelenetnek az állítása egészen hasonló: ne engedjük, hogy a bajok magunkkal rántsanak, a világot úgysem tudjuk megváltani, és ha ez nem megy, akkor a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy lenyugszunk, kivonódunk, lebegünk, és élvezzük azt, amink van.
Képek az acb Galéria jóvoltából.
Bak Imre A csend változatai című kiállítása 2022. október 21-ig tekinthető meg az acb Galériában (1068 Budapest, Király utca 76.).
