Alapkoncepciója szerint az 2023 áprilisában újranyitott Vajda Múzeum évente változó kiállítással kísérli meg felfejteni Vajda életművének korszakait, feltárni a korabeli művészeti áramlatokkal való összefüggéseit, illetve bemutatni a művész munkásságával kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket. Idén Szabó Noémi kurátor rendezésében a Tornyok, arcok, maszkok kiállítás időrendben, három kiemelt téma köré szervezve vezet végig az életművön, ami által a kronologikus és tematikus koncepció sajátos ötvözetét követhetjük nyomon.
A három témakört három, Vajda életét, művészetét meghatározó szellemi alkotótárs visszaemlékezései segítenek még jobban megvilágítani. Vajda Júlia nemcsak a művész felesége, hanem alkotótársa is volt, később pedig életművének őrzője és gondozója. Bálint Endre Korniss Dezső mellett Vajda legbensőbb baráti köréhez tartozott, akivel az azonos művészeti felfogáson kívül rokoni kapcsolat is összefűzte, miután a feleségek által sógorságba kerültek. Végül Kállai Ernő művészettörténész, műkritikus, aki az elsők között ismerte fel a Vajda-életmű nagyságát.
Az apa döntését követően a Vajda család az első világháború idején Szerbiába költözött. 1917-től Belgrádban, később Valjevóban éltek. Vajda ott ismerkedett meg az ortodox templomokkal, a görögkeleti ikonművészettel. 1923-ban jöttek vissza Magyarországra. Rövid ideig Budapesten laktak rokonoknál, majd Szentendrén telepedtek le. A szerb alapítású kisváros hat görögkeleti templomával szeretett Szerbiájára emlékeztette Vajdát. A művész korai munkáiból azonban keveset ismerünk. A kiállítás különlegessége, hogy elsőként mutatja be azt a három, 1924-ben készült rajzot, amely 2025 elején, adományozás révén került a Ferenczy Múzeum Center gyűjteményébe. E három kép segítségével még érzékletesebb képet nyerhetünk a pálya indulásáról. A rajzok egyike Teri nővérét ábrázolja, akit gyakorta választott modellként, akivel mindvégig szoros volt a kapcsolata, és aki édesanyjuk korai halála után szinte anyjaként támogatta a festőt. A másik rajz a Dumtsa Jenő utca 4. számú ház belső udvaráról készült, a család lakóházáról, ahol Vajda a szűk padlásszobában rendezte be műtermét. Az első korszakot a Párizsban készült fotómontázs, a Montázs szerzetessel zárja. Vajda a francia fővárosban ismerkedett meg az orosz filmművészetből ismert montázselmélettel. Fotómontázsain drámai erővel örökítette meg a háború borzalmait, az éhínséget, a fegyveres erőszakot, a nyomort.
Főiskolai barátjával, Korniss Dezsővel kezdte el járni Szentendrét és Szigetmonostort a Párizsból hazatérő Vajda Lajos, hogy Bartók és Kodály módszereit követve néprajzi anyagot gyűjtsenek és dolgozzanak fel. Ekkor alkották meg közös művészi programjukat, miszerint egyszerre akarnak hidat képezni múlt és jelen, valamint a nyugati és keleti, az orosz művészet között. Bálint Endre visszaemlékezése szerint Vajdát a nappali Szentendrében a formák kapcsolatai, geometrikus metszései, téri alakzatai ragadták meg, míg az alkonyi város az árnyékokban, az árnyak misztikus testetlenségében ragadta meg. Olykor, amikor a nappali és az alkonyi Szentendre „egybeesett”, az teremtette meg a legszebb képi pillatatokat. Ebben az időszakban születnek vonalas rajzai, amelyek hol szigorú geometriával megalkotott utcarészletek, hol pedig polifonikus szerkesztésű, többféle motívumot elegyítő alkotások. Passuth Krisztinát idézve: „Vajda rajzai legtöbbször nagyon bonyolultak, összetettek, egymást át- meg átszövik, átjárják az egyes motívumok. Maguk a motívumok viszont – megszületésükkor – olyan egyszerűek, mint a tőszavak, létük kézenfekvő, és nem szorul külön magyarázatra.” Talán az egyik legrejtélyesebb kép a Rajzmontázs fekete arcú Krisztus-alakkal (1937), ahol már a nézőpont sem egyértelmű, akárcsak Paul Klee ekkoriban készült rajzain (Vándorcirkusz, 1937). Sokáig a kép főmotívumának a keresztre feszített Megváltót tartották, míg a mostani kiállításon a 180 fokban elforgatott képen a kettős portré, Vajda és filozófus barátja, Szalai Lajos arcképe került a középpontba. Mint Kállai Ernő nekrológjában megfogalmazta: „Nem akadt nálunk senki, aki így értett volna a vonalak képzeletébresztő kvalitásához.”
Vajda többszólamú művészete előtti tisztelgés Bálint Endre Barátok (1978) című kollázsa, amelyen Vajdát annak fotójával, önmagát pedig egy villás ablakráccsal jeleníti meg. Ez a városkára jellemző emblematikus villás ablakrács Vajda képein jelent meg először. Innen vette át Bálint Endre, aki tudatosan és enigmatikusan építette be saját művészetébe, mintegy saját szignójaként használva.
Vajda Júlia visszaemlékezése szerint férje kedvenc párizsi múzeumai a Musée de l’Homme (Néprajzi Múzeum) és a Musée Guimet (Ázsia Múzeum) voltak. A korszak más modern művészeihez, Picassóhoz, Brancusihoz hasonlóan Vajda is lelkesedett az Európán kívüli primitív népek kultúrájáért. Ennek hatása többek között a Párizsban készült Perui Madonna című fotómontázsán is tetten érhető. Így nem véletlen, hogy a primitív művészet iránti vonzalom leginkább maszkok témáján keresztül az életmű utolsó periódusában is felbukkan (Narancsszínű maszk, 1938, Perui múmiafej, 1939).
Az utolsó időszak monumentális szénrajzain drámai erővel fejeződik ki Vajda szorongása, amelyet egyrészt a külvilágban zajló háború, másrészt a személyes ok, súlyos betegsége, egészségének gyors romlása váltottak ki. A klee-i párhuzam a kései képek esetében is jelen van, mint arra Passuth Krisztina rámutat a hasonlóságokat és különbözőségeket vizsgálva: „Klee utolsó korszakában homogén anyagból építi fel képeit: valamilyen háttér előtt egyformán absztrahált jelek alkotják a kompozíciót. Ezzel szemben Vajda keveri a különböző ábrázolásmódokat, a majdnem reális átnő a szinte absztraktba, s az egyetlen motívumon belül különféle szövetű, rostosságú vonalak egyesülnek, ugyanakkor mégis megtartják sajátos jellegüket. Éppen ezért tűnhetnek Vajda késői képei első pillantásra ábrázolónak s a második pillantásra absztraktnak, vagy fordítva.”
Vajda utolsó képei a Haluskai-tanyán létrejött művészkolóniához köthetők. A helyszínről sokáig csak a visszaemlékezések alapján alkothattunk képet. A kiállításon azonban végre feltárul a tanya története, fotókon dokumentálva végigkövethetjük az egykori épület rekonstrukcióját.
A kiállítás lezárásaként Horváth Dániel–Gerhes Gábor Vajda világok között című videóinstallációja mintegy összefoglalását adja Vajda művészi pályájának a geometrikus, konstruktivista városképektől az ikonos arcképeken át az organikus, biomorf szénrajzokig.
Vajda olyan utakon járt, ahová „nálunk emberfia nemigen teszi a lábát” – írta róla Kállai Ernő 1943-ban posztumusz kiállítása katalógusában. Mint az évről évre megújuló Vajda Múzeum kiállításai is mutatják, Vajda művészete máig megkerülhetetlen, melyet ezért érdemes folyamatosan új aspektusokból vizsgálni.
A Tornyok, arcok, maszkok című kiállítás 2026. január 4-ig látogatható a Vajda Lajos Múzeumban (2000 Szentendre, Hunyadi utca 1.).
Fotó: Deim Balázs FMC
