Kérdés, hogy nemzedéknek nevezhetjük-e, de az bizonyos, hogy a stúdióüveg-mozgalomnak egyik utolsó hulláma akkor nagyon megérintett néhányunkat. Ez elsősorban műteremben, önállóan kidolgozott technikai truvájok időszaka volt, ami idővel nagyon belterjessé vált és a nemzetközi porondon is egyfajta egymásnak készített talányok halmazává szűkült. Technicista világ zárult így körénk. Néhány évvel később már meg is mutatkoztak a terület kiüresedésének jelei, a művészi pozíció pedig a mesterségek irányába transzformálódott. Bár a befogadó oldal továbbra is nagy lendületet adott neki, a művészeti szakmai szcéna mégis perifériára szorította az üveg megítélését.
A kérdés borzasztóan izgalmas, hiszen a 2010-es évektől a hangsúlyt a technicizmusról az anyagban rejlő vizuális kísérletekre helyeztem, ugyanis a képzőművészetben is az elméleti konceptuális szemléletet a sokkal inkább az anyaggal operáló korszak váltotta. Ezen az úton feleségemmel, Kóródi Zsuzsannával együtt, de mégis külön sok kutatási eredményt értünk el. Visszatértünk a Bauhaus- és a Moholy-féle alapvetésekhez, az anyag, az üveg mint médium, vizuális jelek transzfereként történő kezelésére. A hangsúlyok átkalibrálódtak. Az illúzióhoz képest mi éppen a valóságban fellelhető jelenségek kutatásával és felhasználásával foglalkozunk. Ezzel nyílt kapcsolat alakult ki az éppen zajló, új képzőművészeti tendenciákkal. Az op-art helyett inkább a geometriát emelném ki, mert mindig valamilyen rendszerben gondolkodás izgalma motivál, legyen az téri vagy sík történés. Azonban nem a konkrét művészet irányzatához sorolnám, amit csinálok, hanem egyfajta narratív geometriához.
Míg a korábbi időszakban kimondottan az üveg helyzetbe hozása történt a technológia révén, az ezt követő és jelenleg is zajló szakaszban a kísérletező szemléletem ugyan megmaradt, de sokkal inkább a speciális festészeti, grafikai, szobrászati problémákat szeretném az üveg segítségével új mediális halmazba emelni. Ez hosszú távú elköteleződés, hiszen érezhető, hogy ilyen váltásokat nem lehet egyik percről a másikra véghez vinni. Így a korábban feltárt technikai eredményekre építve már „csak” a vizuális kísérletekre koncentrálhatok, ami sokkal szabadabb és a flow-t is lehetővé tevő alkotói attitűdöt alakított ki. Electron című önálló kiállításomon (Viltin Galéria, 2017) szellemileg összekapcsolódó, de vizuálisan négy különböző és teljesen eltérő kísérlet eredményeit mutattam be.
Míg a 2000-es években, pályám elején fontosak voltak a popos jelképek és azok szatirikus, humoros ábrázolása, addig mostanra inkább „belső” munkában vagyok: a gyermekkor, a nosztalgia, az intimitás és a család témája izgat. Ami megmaradt a korábbi időszakból az a nyolcvanas évek popkultúrájának színpalettája.
Gondolom, a kérdés itt a New York állambeli Corning Múzeum gyűjteményébe került (2014) szobromra, a Lightspeedre utal. Remélem ez ott és akkor megtörtént.
A kísérletezésben az új médiumok beemelése által éppen a hagyományok megkérdőjelezése fontos a számomra. Ezek a dolgok folyamatosan oda-vissza hatnak a különböző típusú munkáimra.
Jelen időben én nehezen tudom értelmezni az iparművészet szót, inkább csak múzeumi és történeti kategóriának tekintem. A határ kizárólag tartalmi lehet.
Most intenzív alkotói fázisban vagyok, aminek bemutatása 2025 őszén várható Budapesten, illetve nemrég szerződtem egy neves pekingi galériával, amelynek csoportos bemutatkozó kiállítása tavasszal várható, ennek részleteiről később tájékoztatom a közönséget. Közben pedig néhány aukción is szerepelek majd munkákkal, például a Mosoly Alapítvány 2024-es aukcióján.
