Amikor 2009-ben elkezdtem ezt a témát, nagyon sok hó esett. Ez idő alatt sokat utaztam és több helyen tanítottam egyszerre. Ezek a havas tájak, erdők bekapcsolódtak a tájképeimbe, amiket még ma is festek. A hó a víz egyik sajátos megnyilvánulása, ami később átment egy esős történetbe, illetve abba, hogy az ember a fürdés során a vízzel lemossa magáról a nap porát, ami egyszerre lelki megtisztulási folyamat is Ez akkoriban a korábbi párkapcsolatom véget érésével is összefüggött. Az önarckép és az önábrázolás erőteljesen jellemezte akkoriban a művészetemet, ami már az egyetem óta jellemző volt rám; főleg portrékat festettem a diplomamunkámban is. Vizes üvegeken átnéző arcképeimen én magam szerepelek.
Olyanokat szeretek ábrázolni, akiket ismerek. A személyes kapcsolat fontos, mert így jóval könnyebben tudom átültetni az arcokat a vászonra. Azokat, akiket nem ismerek, nem tudom úgy megfesteni, mert akkor hiányzik belőlük a lélek. Sokszor emlékezetből festettem az embereket, s ez akkor működik igazán, ha ismerem őket, de azért szeretném, ha a portréim egyetemes üzenetet is hordoznának.
Izgalmasnak tartom, hogy egy-egy arcrészletet ragadjak ki és egy dekomponált kompozíció jöjjön létre, amelyen az arc el van vágva – így a képeimen soha nem a teljes arc látható. Régen az afrikai törzsek tagjai sikítva menekültek a fényképeken megmutatott, félig láttatott személyek elől, mert azt gondolták, hogy azok nem élő emberek, hiszen, mivel korábban nem láttak fotográfiákat, nem tudták értelmezni azokat. Az arcnak mindig azt a részletét mutatom meg, ami fontos. Kérdés, mi az, ami el van mosva, mi van határozottabban megfestve. Újabb munkáimban is azt szeretném ábrázolni, ami igazán lényeges. Leginkább Gerhard Richter, Francis Bacon, Lucien Freud és a preraffaeliták, közülük is leginkább John Everett Millais és John William Waterhouse, akiket művészetemben előképeknek tekintek, ha nem feltétlenül a portréfestészet tekintetében is.
Először az Egri Főiskola Vizuális Kommunikáció szakára vettek fel, ahol Földi Péter, Nagy B. István és Kopek Rita voltak a mestereim. Harmadszorra sikerült bejutnom a Képzőművészeti Egyetemre, ahol Maurer Dórához kerültem, aki absztrakt művész, így valószínűleg a színek miatt választott engem, és folyamatosan támogatott. A mestereim nagyon megengedők voltak, nem erőltették rám a szemléletüket. Megcsináltam a tanári diplomámat is, édesanyám erre mindig motivált, s ennek nagyon örülök, mert a tudás továbbadása hozzátartozik a képzőművészethez. Örülök, hogy inspirálhatom a fiatal generációkat, akik, ha más területen dolgoznak is majd, egyfajta iránymutatást, szemléletet kapnak tőlem is.
Mindig úton vagyok, fizikailag mindenképpen, talán lelkileg is. Hetente legalább öt-hatszáz kilométert teszek meg Magyarcsanád, Budapest és Monor között busszal vagy vonattal. Monoron tanítok, később Makón és Magyarcsanádon is oktatok majd, ahol kezdjük kialakítani a jövőbeli műteremotthonunkat. A közösségi utazás nagyon fontos, mindent tudok a buszok típusairól, rendszeresen elöl ülök, így lehetőségem van beszélgetni a sofőrökkel és az utasokkal is. Számos különleges élethelyzettel találkozom, kezdem tudni, ki, miért kel útra. Az utazást mint témát szeretném komplex módon értelmezni, átvinni a munkáimba. Az úton levés Lao Ce Tao te Kingje, illetve Dante Isteni Színjátékán keresztül is értelmeződik műveimben, ahol az Út az emberélet útjának szimbóluma is.
Az utazás eszköz, amit szeretnék ábrázolni is. Fontos számomra, hogy akiket fotózok, majd megfestek az utazásaim során, merre tartanak. Izgalmas tapasztalat, hogy sokan vásárolják útközben a Topjoy üdítőitalokat, amelyeknek lehúzható kupakjában egy-egy rövid üzenet található, amelyek legtöbbször nekem is „betalálnak”. Ezeket a kupakokat a munkáimban is felhasználom, így azok voltak már eat art performansz részei egy művésztelepen, de videót is készítettem belőlük. Egy vászonra rá is varrtam a kupakokat, jelképezve velük a megtett utakat. Beszélgettem az eladókkal, útitársakkal is, vajon miért ezeket választják a vevők – talán éppen az üzenetek miatt van ilyen nagy sikerük.
Bízom benne, hogy a művek befogadói átérzik a munkák hátterében rejlő lelkiséget. Leginkább akvarellel festek vászonra, tölthető ecsetekkel, filcekkel dolgozom, mivel sokszor vagyok úton, így pedig a buszokon is tudok alkotni. A színhasználatom meghatározó, illetve mindig próbálok egyféle sajátos hangulatot átadni. Mindig azért festem meg a képeimet, mert azoknak az üzenetei szavakkal nem mondhatók el. Úgy érzem, még mindig az anyaggyűjtés állapotában vagyok, rengeteget fotózom, illetve videózom a járműveket, az embereket és az internetről is gyűjtöm a képeket. Sokan tudnak róla, hogy fotózom őket, amihez hozzá is járulnak, de nem is lényeges ez, mert a festményeimen nem pont ők fognak megjelenni.
Az utazás mindig fontos volt, régebben külföldre is többet utaztam. Most főként a munka miatt utazom, ami sok idő, de ezt az időt kihasználom és megfigyelek.
A performanszaimban mindig valamilyen konceptuális tartalom jelenik meg. Gyakran választom az eat artot, ahogy már említettem.
Szobrászművész férjével Budapesten élnek, de erősen kötődik a szülővárosához, Monorhoz, most pedig vidéken, Magyarcsanádon készül kialakítani új műtermüket, sőt művésztelepet is szeretnének alapítani. Miket terveznek ezzel kapcsolatban?
Magyarcsanádon szeretnénk megtalálni azt a helyet, ahol élhetünk és alkothatunk, ott nagy telek van több melléképülettel, hogy mindenkinek legyen külön műtereme. Szeretnénk apránként kialakítani ott egy művészeti nyári tábort, sőt, akár egy részben nomád nemzetközi művésztelepet is.
Többgyermekes családanyaként gyermekeivel való tapasztalatai, élményei feltűnnek valamiként az alkotásaiban?
Több alkotásomban is ábrázolom a gyermekeimet. Elkezdtem egy császármetszés-sorozatot, ami a császárral világra jött négy gyermekem szülésének élményét, körülményeit örökíti meg, eléggé idealizált módon. Az egyik császáros képem a Hegyvidék Galéria gyűjteményébe került. Amikor 2017-ben elkezdtem ezt a sorozatot, még csak két gyermekem volt, azóta már négy van. 2019-ben a Császárvonal Egyesülettől megkeresett az alapító hölgy, aki interjút is készített velem, aminek nagy hatása volt sok császárral szült nőre. Tudom, hogy ezzel a témával tabukat feszegetek, amik megosztók, de szeretnék ezekből újabb munkát is készíteni. Kutatási területem tehát az emberi sebek, sebhelyek realista megjelenítése kortárs női szemszögből, amit holisztikus módon szeretnék vizsgálni: A seb mint kapu; A női hús metamorfózisa témában.
Legközelebb Monoron 2025 elején lesz önálló kiállításom a Császármetszés képeim témájában, és több csoportos kiállításon veszek részt a közeljövőben is.
