Útközben vagyok

Pacsika Rudolf katalógusa 

 

Különböző színterek között osztja be az idejét. Melyek ezek?

Ha föllapozzuk a Vajda Lajos Stúdió nagy kötetét, a benne lévő nyolc alkotás egyike sem Magyarországon készült. Szeretek itt élni, bár nekem Szentendre csak egy a színterek közül, ahol mozgok. Rendszerint útközben vagyok.

Kamaszkorom óta a progresszív kortárs művészet érdekel, módszeresen utánamentem az információknak már akkor is, amikor még nem létezett internet. Amikor 1987-ben elmentem a Documenta kortárs művészeti kiállítására Kasselbe, rájöttem, hogy azok a viták, problémafelvetések, amelyek itthon zajlanak, nagyon szűkek nekem. Már 1989-ben elfogadták a pályázataimat a bécsi Wärkstetten Und Kulturhausban, installálhattam a művemet a párizsi Grand Palais-ban és más külföldi lehetőségek is adódtak, amikor még alig tudtam kiállítani idehaza. Aztán hozzájutottam a Rijksakademie van Beeldende Kunsten posztgraduális képzésének felvételi űrlapjához, elküldtem a diáimat, és beválogattak az interjúra. Autóstoppal mentem ki Amszterdamba, ahol olyanokkal találkoztam a bizottságban, akiknek ismertem a munkáit az 1992-es Documentáról. Azonnal felvettek. Az interjún az első levetített dián épp egy térbeli alkotás, egy installáció látszott, úgyhogy szobrásznak könyveltek el, aminek az volt az előnye, hogy nagyobb műtermet kaptam. Egyébként ügyetlen a kezem, a faműhelyben általában elvágtam az ujjamat, a második év végére öt ujjam lett sérült, de rengeteget tanultam, nyitottan figyeltem mindenre. Ekkor ötezer ember nézte meg a munkáimat, nagyon jó időszak volt. Azóta már sokfelé vannak posztgraduális képzések, akkor azonban Amszterdam nagyon egyedi helynek számított. Szerencsésnek érzem magam, hogy bekerülhettem.  

Pacsika Rudolf, kiállítási enteriőr, fotó: Deim Balázs

 

Miben hatott Önre, miben változtatta meg, mi az, amit onnan hozott, ami ott alakult ki a gondolkodásában? Úgy képzelem, nagyon más hangulata lehetett, mint az itthoni közegnek.

Amszterdamból úgy tűnt, hogy az egész világ látszik, elérhető távolságba kerültek az engem igazán érdeklő folyamatok. Angol és amerikai tanáraimtól is rengeteget kaptam, de legtöbbet a hollandok gondolkodása adott nekem. Sok kérdést vetettek föl az akkori viták, érdekes volt megélni az ottani társadalomból áradó pragmatizmust. Ez nem feltétlenül jelentett konfrontációt, csak rákényszerített bizonyos automatizmusok átgondolására, amiből rengeteget tanultam. A bizonytalanságaim sokat tisztultak. Ráébredtem, mennyi mindent el lehet érni nüansznyi beavatkozásokkal.

A MűvészetMalomban sajnálatosan rövid ideig látható tárlata tulajdonképpen retrospektív életmű-kiállításnak is tekinthető, hogyan viszonyul ehhez a visszatekintéshez?

Nem igazán érdekelt az életmű-kiállítás műfaja – ez mindig is patetikusan hangzott számomra. Továbbra sem érzem magam kész művésznek, továbbra sem zárult le bennem az a keresés, kutatás, ami mindig is fontos volt. Az viszont tény, hogy e kiállítás kapcsán végiggondoltam a pályámat, emiatt a szűkített életmű-kiállítás címkét el tudom fogadni.

Okoz valami hiányérzetet Önben? Milyen kiállítást képzelt el eredetileg?

Több tartalmi és térvariációt kitaláltam, és ezeket az elképzeléseket mind elkészítettem makettben is. Minden egyes műtárgyat végiggondoltam, s igyekeztem megtalálni nekik a leghatékonyabb kontextust. Voltak olyan kiállításverzióim is, amelyek jóval önironikusabbak, önrefletívebbek vagy informatívabbak lettek volna. Ez rendkívül összetett, bonyolult dolog volt, s ezért nem tudtam bármiféle lineáris kronológiai elrendezést elképzelni, vagy hogy a „bekért” műveket csinosan elrendezzük. Szinte minden egyes művemnek más a műfaja, más anyagok, más szisztéma és a legtöbb hihetetlenül kontextusfüggő. Ami megvalósult, az csak az egyik variációja a lehetségeseknek. Szituációkat hozok létre a munkáimmal, ami megnyitja az emberek agyát, fantáziáját.

Minden nagyobb léptékű alkotást már a létrejöttükkor komoly erőfeszítésbe kerül összerakni. El lehet hát képzelni, hogy ezek újraalkotása mit jelent! Utólag mégis azt mondom, hogy némelyik nagyon megérte a munkát, mert egymás kontextusában komoly plusz- erőt kaptak, és bizonyos alkotásokra különösen erős reakciók érkeztek. Ilyen volt például az Agy – annak idején Bretagne-ban, a Centre D’Art Contemporain művészeti központban csináltam meg először.

Pacsika Rudolf, kiállítási enteriőr, fotó: Deim Balázs

 

Az Agy – egy agy alakú objekt, amelyből fű nő ki, amelyet lehet közösen nyírni, locsolni. A gondozzátok kertjeiteket és műveljétek az agyatokat felvilágosodás kori gondolatra utal?

A felvilágosodás eszméje nagyon beleágyazódott a francia közgondolkodásba, ezt a művet pedig egy nemesi kastély épületével szemben állították ki.

Pacsika Rudolf, kiállítási enteriőr, fotó: Deim Balázs

 

Elment, de azután hazajött. Mi hozta vissza?

Valójában sosem akartam külföldön élni, de elég sokat utazom. Illetve úgy érzem, valójában lelkileg nem is érkeztem haza teljesen. Itt is vagyok, de máshol is. Két és fél évig tanultam Amszterdamban, azután meghívást kaptam Bretagne-ba, ahol Denys Zacharopoulos, az 1992-es Documenta társkurátora vezette a művészeti központot, amely egy hatalmas parkban álló nagy kastély. Működött közöttünk egyféle metakommunikáció, szerette a munkáimat. A gyerekeim odajártak a falusi iskolába, én kaptam egy műtermet, és közben vendégtanárként tanítottam a közeli akadémián. Fantasztikus kalandokat éltünk át, érdekes emberekkel akadtam össze, nem kellett megosztani a figyelmemet – jó időszak volt. Élő kapcsolataim vannak mindenfelé. Tavaly voltam hatvanéves, a családom internetes köszöntést szervezett, amelyen sokan részt vettek, a világ minden tájáról bejelentkezett valaki, aki fontos nekem.

Nagyon izgalmas a 2015-ös OFF-Biennáléra készített műve, amelyet a MűvészetMalomban is rekonstruált. Ezt a mozgáskorlátozottak kerekesszékeiből összerakott, kört formázó mobilszobrot a lélegeztetőgépekhez használt kompresszor mozgatja. Miért Illetékesség a címe, valójában mi ennek az objektnek az üzenete?

Az Illetékesség kifejezés Erdély Miklóstól, az 1981-es Optimista előadásából származik. Ebben rendkívül szuggesztíven beszél olyan dolgokról, mint a művész magatartása és szerepe, a kreativitás, a merészség, a világ megismerhetőségének korlátai, a tudás, a hadititok, a tudomány és mindennek a hatalomhoz való viszonya, a mindenre kiterjesztett érintettség és felelősség.

Sokunk inkább kikerüli a szabadságot, éppen azért, hogy ezekkel a dolgokkal ne kelljen szembesülnie. „Kötelező szabadnak lenni” – ebben a mondatában benne van az a paradoxon is, amelyet szintén fontosnak tartok a munkáimmal kapcsolatban. Nem is a művek konkrét értelmezésének vagy üzenetének van jelentősége, hanem a létrejövő hatásnak.

Pacsika Rudolf, kiállítási enteriőr, fotó: Deim Balázs

 

Egy teret hoz létre a műtárggyal, és az szabadítja fel?

Ez nem egyszerűen tér, sokkal inkább olyan kontextus, olyan szituáció, amely generálja a kommunikációt az emberek között, ami azután magával hozza a saját szellemi, társadalmi, esztétikai hozadékát. Van néhány ilyen projektem, mert rengeteget gondolkoztam arról, mennyire szabadítható ki egy-egy műtárgy az eredeti kontextusából, hogy aztán kialakítsa, elérje a saját hatását.

Ezek közösséget alakító tárgyak. Az említett Illetékességet eredetileg az OFF-Biennálén, Barabási Albert-László budapesti lakóházának udvarán állítottam ki, és a lakók is részesei voltak az eseménynek. A ház légópincéjében helyeztük el a kompresszort, amelyről elterjesztettem, hogy az egy lélegeztetőgép. Ez aztán nagyon erős szimbólumként működött, mindenki belelátott valamit. Egyszer egyébként kipróbáltam, beleültem egy ilyen kerekesszékbe. Borzalmas, sokkoló élmény volt.

Pacsika Rudolf, kiállítási enteriőr, fotó: Deim Balázs

 

Aki ebbe beleül, az úgy érezheti, hogy elveszít nagyon sok mindent: a mozgás, a kompetencia érzését, a saját döntéseinek lehetőségét. Kiszolgáltatottá válik. Ilyesmikre gondol?

…és más a horizontja is! Ennek a tárgynak nagyon mély és sokrétegű a jelentéstartománya, a szegénységtől, az elöregedő társadalomtól kezdve az inaktivitásig és a kiszolgáltatottságig. Félelmetes és tabusított dolgokat érint. A nagypolgári belvárosi ház lakói az OFF-Biennálé után elhelyeztek a lépcsőn egy rámpát, pedig jelenleg nem él ott egyetlen mozgáskorlátozott lakó sem. Van ilyen hatása is ennek a munkának.

 A Jó szerencse emlékműve című munka két, nem egy irányba néző biciklin egy nagy üveglap. Most, amikor annyira bizonytalan minden, a legfontosabb valahogyan megtartani az egyensúlyt a világnak és egyénenként mindenkinek. Ez a mű különösen aktuálisnak tűnik.

Az egyensúlyi helyzetek szintén gyakran megjelennek a munkáimban, és sokszor használok ehhez kerékpárokat is. Minden egyes bicikliben benne van a haladás és az egyensúlyozás mozzanata. A Jó szerencse emlékműve azonban nem igazán egyensúlyi, inkább egy spekulatívan statikus és paradox mű: a törékeny üveglap minél nagyobb súllyal szorítja egyensúlyba a kerékpárok kormányát, üléseit, annál kevésbé van kitéve az elborulásnak. A cím szándékos utalás a Goethe weimari kertjében elhelyezett hasonló című szobrára, amely szintén ezt a billenékeny egyensúlyi helyzetet jeleníti meg nagyon érzékletesen.

Megjelent egy katalógus is tavaly év végén Képtelenség címmel. Ez mit tartalmaz?

András Edit, Hornyik Sándor és Tatai Erzsébet esszéit, valamint az életművem java részét. Noha az idők folyamán igyekeztem odafigyelni az alkotásaim dokumentációjára, szerencsém volt, hogy a tipográfus Eln Ferenc és a fényképész Deim Balázs is milyen sok fényképet készített korábban a műveimről. Most is lehetett rájuk számítani.

A kiállításra való felkészülés során sok mindent úgy alakíthattam, hogy mind a szerzőkkel való beszélgetések és írásaik, mind pedig a könyvkészítés folyamata visszahatott magára a kiállításra. A tárlat bizonyos részeit azzal a vízióval hozhattam létre, ahogy az majd megjelenik a könyvben. Ráadásul, ha valami apróságon változtattam a térben, Balázs újrafotózta, s azt rögtön kicseréltük a könyvben. Valóban impozáns, vastag, színes kötet született.

A szerző művészeti író