Utak és lelkek

Iparművészként kezdte a pályáját. Miért ez az irány vonzotta?
Középiskolás korom óta jártam Zilahy György festőművész szakkörébe rajzolni, és itt majdnem mindenki az Iparművészeti Főiskolára készült. Izgalmas útnak ígérkezett, engem is magával ragadott. Hogy miért pont a textil? Mert az akkori világról alkotott képembe nagyon is beleillett e nőies tevékenység, és azt hittem ebben az időben, hogy ez áll hozzám a legközelebb. Ezenkívül erősen vonzódtam a szép anyagokhoz, a dekorativitáshoz, amit a gyerekkoromból hoztam magammal. Még ma is tisztán emlékszem nagyanyám színes, nagy mintás ruháira, pongyoláira és a saját maga által folyton megújított kalapjaira. Sokat rajzoltam ezeket a gyönyörű mintázatokat, és mélyen megmaradtak az emlékezetemben.

A 70-es években a textilművészet nagyon izgalmas kísérletekkel állt elő, és Ön tagja volt a Velemi Textilművészeti Alkotóműhelynek is. Milyen volt ebben a közegben alkotni?
Ekkor kezdett az iparművészet értékelése végre megváltozni, és ez a folyamat minket, textileseket is érintett. Szombathely hamarosan a progresszív textilművészet helyszínévé vált. Itt rendezték meg 1970-től kezdve a Fal- és Tértextil Biennálét – majd Szenes Zsuzsa, Attalai Gábor és Szilvitzky Margit kezdeményezésére és a helyi múzeum igazgatója, dr. Bándi Gábor támogatásával a közeli, Vas megyei kis faluban életre hívták a Velemi Kísérleti Textilműhelyt.

A kor progresszív művészei akkoriban mind odafigyeltek, mi történik Velemben – ez a fellendülés hat–nyolc éven át tartott. A textilműhely célul tűzte ki a műfaj megújítását. Megtehette, mert kívül esett a politikai hatalom célkeresztjén, mert iparművészet volt, másrészt az esemény a fővárostól messze, vidéken történt, és nem utolsósorban a női részvétel miatt. Visszatekintve ma már világosan látszik, hogy ez kitüntetett pillanat volt a magyar textilművészet történetében. Ezért Velem az én életemben is meghatározó helyet foglal el. Az ottani anyagkísérletek, a műfaj határainak újragondolása, az avantgárd művészeti előadások és beszélgetések nélkül aligha lett volna bátorságom a képzőművészet felé fordulni. Szerencsém volt, hogy frissen végzettként az első műhely munkájában részt vehettem.

Könyörülj rajtam, Mercy on me, részlet a videomunkából, 2003 Fotó: A művész engedélyével

Hamar túllépett az iparművészet határvonalán, és konceptuális indíttatású, mély gondolati tartalommal teli tárgyakat kezdett készíteni. Milyen problémák foglalkoztatták ebben a korai időszakban?
Először anyagkísérletek álltak a munkáim középpontjában, szerves anyagok, damil, üvegszál, merített papír – de az igazi változást a térrel való foglalkozás és a munkák térbe helyezése, az installáció jelentette. Az első igazi elmozdulásom a kísérleti textiltől az 1980-as, Pécsi Galériában megrendezett térkompozícióban mutatkozott meg.

A galéria hosszúkás terét teljesen kibéleltem fekete fóliával, a közepére építettem egy szigetet, amelyet víz vett körül. A sziget egy részét gyeptéglákkal borítottam be, a többit egy hatalmas fehér vászonnal, amire rászitáztam a magam és férjem testének felnagyított képeit. Csak ezen a felületen lehetett haladni. A kiállítás arról szólt, hogy ezekre az emberekre rá kell lépni.

A konkrét inspirációm az volt, hogy amikor erre a kiállításra készültem, jött a hír a szovjet–afgán háborúról. Kevés ilyen híradás volt akkoriban, és ez a váratlan esemény, amelynek előzményeiről alig tudtunk valamit, félelmet keltett bennem, traumát okozott, ezért nem tudtam mással, csak ezzel a gondolattal foglalkozni.

Négy évvel később, 1984-ben Kőszegen, a Zwingerben egy sokkal inkább személyes élmény ihletett meg: nagy méretű installációt készítettem, amely hét darab merítettpapír-panelből állt – ebből hat felfüggesztve, a hetedik a földre fektetve installálva, kettétörve, és kinőtt belőle az élő búza. Mindegyik panelbe búzamag volt ültetve, és bennük elrejtve azok a zsoltárszövegek, amelyek akkor közel álltak hozzám. A személyes útkeresésemről adtam egy kicsit számot ezzel a munkával.

Az örökölt tradícióimból kinövő saját hitem kérdései aktívan foglalkoztattak. Ebben az időben kezdtem megérteni, hogy az utam e hagyományon át vezet, és csakis ezt kell követnem. Ezt az utat és az állandó keresést jelezve hosszú évekig Stáció címet adtam a munkáimnak, egyre növekvő sorszámmal. Ettől kezdve művészetem középpontjában az istenkeresés áll. Ez időnként társul a természetre, a teremtett világra való odafigyeléssel, de egyértelműen a hit kérdései foglalkoztatnak. Ennek a kétezer éves zsidó-keresztény kultúrának és Isten jelenlétének megtapasztalása, értelmezési lehetőségei – a kortárs vizuális művészetben. Az emberi lét kikerülhetetlen kapcsolódása az egységhez, az Egyhez.

A vallással kapcsolatban a vezeklés témája is előkerül a munkásságában. Ez miként kapcsolódik össze személyes, családi múltjával és egy új műfajjal, a videóinstallációval?
Nekünk, gyerekeknek a szüleink igen keveset mondtak el a család történetéről – és még arról is hallgatni kellett. Ezzel a hiánnyal csak felnőttkoromban szembesültem, és főleg akkor, amikor nagyapám I. világháborúból írt leveleihez hozzájutottam – ez fordulópontot jelentett a művészetemben, és sok mindent megváltoztatott. Nagyapám a Monarchia híres kalaposa volt, akinél rendezett családi életet és jól menő üzleti vállalkozást tört ketté a háború. Hazatért, de a fronton szerzett betegségeibe hamarosan belehalt. A tőle megörökölt kalaptompok – a kalapkészítéshez használt faformák – hosszú időre főszereplői lettek a munkáimnak. Ezek az eredeti rendeltetésüktől megfosztott tárgyak, megszemélyesítve, új tartalmat kaptak – és ilyen módon főleg videóinstallációkban, fotókon és néhány performanszban voltak segítségemre. Az első ilyen típusú munkám a Könyörülj rajtam címet kapta. (2003-ban mutatták be a dunaújvárosi ICA-D-ben.) Ezekből a tompokból vagy húsz-huszonötöt egymás előtt tologatva mutattam be egy performanszot, amit egyfajta zarándoklatnak tekintettem. Zarándokoltam magamért és az előttem járó generációkért, a magam és az ő bűneikért, az ő emberségükért. A videón térdelve, csúszva-mászva lökdöstem előre ezeket a kalaptompokat a fényforrás felé – amelyet a tompok egymáshoz ütődése folytán fülsiketítő zaj és halk, monoton ima kísért. Konkrét emlékképek jelentek meg előttem, amikor ehhez a munkához hozzákezdtem: a Fatimában látott, térdükön csúszó, imádkozó nők alakjai, és a Medjugorjéban a sziklán mezítláb, felfelé haladó asszonyok sora, a délszláv háború utáni években. Azóta több alkalommal fordultam a kalaptompok szimbolikájához, legutóbb egy Samuel Beckett tiszteletére rendezett csoportos kiállításon (2019, Art Quarter, Budapest). Itt a tompokra bélből készült skalpokat erősítettem, és mintha csészék lennének, a Duna vizén úsztattam őket. A tehetetlen sodródásban a kiszolgáltatottságot és az emberi törékenységet próbáltam kifejezni – amit nagyapám leveleinek olvasása közben éreztem.

Lovas Ildikó: Anima Nostra 2008, video Fotó: A művész engedélyével

Komoly hatást gyakorolt Önre a nagyapja története.
Igen, nagyon megrázott, amikor rátaláltam a leveleire. Ötvenéves koromig nem foglalkoztam az új médiumokkal, és addig a performansz műfaja is távol állt tőlem, valamiért mégis ezt a formát éreztem megfelelőnek a témához. Nem tudom, mennyire ismert az a fajta tábori levelezőlap, amire a Monarchia összes nyelvén ráírták: „Egészséges vagyok, jól érzem magam.” Teljesen ki volt töltve, így csöpp hely sem maradt a saját üzenetnek. Ezeket küldözgették haza a katonák, nálunk is rengeteg van belőle. De aztán megtaláltam a kis rózsaszín borítékokat is, amit suttyomban mégiscsak tele tudtak írni, ebben írta le nagyapám azokat az embertelen, borzalmas dolgokat, amik a fronton történtek – és nagyon megviselt, amikor elolvastam. Közben tudtam, nem lehet véletlen, hogy a kezembe kerültek. Történtek ilyen, néha egészen különleges, sorsszerű találkozások az életemben.

Térjünk át a marhabélből készült műveire! Hogyan került kapcsolatba ezzel az anyaggal?
A 80-as évek végén három évig Amerikában éltünk a férjemmel és a gyerekeimmel. A rendszerváltáskor hazajöttünk, de közben már meghívtak egy New York-i galériába. Akkor úgy gondoltam, csakis olyan munkát fogok elkészíteni, ami az itthon megtapasztalt problémákkal foglalkozik. A rendszerváltás óriási negatív és pozitív indulatokat váltott ki az emberekből, és ezeknek a belső utaknak a kivetüléseit szerettem volna anyagban megfogalmazni. Egy hatalmas dobformát választottam e gondolat megidézéséhez, és a földtől az ég felé törekvő felmutatással terveztem installálni. Az elkészítendő műhöz kerestem anyagot, amikor rátaláltam a marhabélre. Ahogy megértettem a bél szimbolikáját, rájöttem, hogy ez a matéria teljesen új tartalmat ad a munkámnak: ami belül van és nem látható, azt én kifordítom, megmutatom. Mert az ellentmondások nem kívül, hanem az ember belső világában léteznek, és ha akarjuk, ha nem, testi lenyomatot is hagynak. Akkor még nem tudtam, hogy a gyomrot és a bélrendszert második agynak is nevezik az ott végbemenő folyamatok miatt. Ez az undorító anyag – amely utal az élet kezdetére, végére, körforgására – kimosva, megszárítva átlényegül. Szépséges sárgásbarna matériává válik, amit zsírerek organikus hálózata sző keresztül-kasul. Ahogy dolgoztam vele, egyre jobban megértettem az üzenetét, és úgy találtam, több jelentés hordozására alkalmas: a belső utak kivetüléseire, érzésekre, vágyakra, kimondhatatlan dolgokra mind utalhattam vele. Marhabélalapú munkáim fontos darabja a Stáció No. 32. című, nagy méretű installáció, ahol egymásra helyezett üveglapokra feszítettem ki a marhabelet, az eltakarás, a kifordítás és a transzparencia különböző fokozataira építve. Valamennyire láthatók a testek egymás fölött, de csak az utolsót lehet megtekinteni teljes egészében. Ezeket a munkákat nem színezem festékkel, aranysárgás-fehér színüket a sós fertőtlenítéstől nyerik. Az összekapcsolást tűkkel oldom meg, amelyek a sótól, a nedvességtől rozsdásak lesznek, és átszínezik a beleket, mintha bevérzések jelennének meg a felületen. Így szólnak a szenvedésről ezek a munkák, melyekből több verzió is született az évek során.

Hogyan dolgozik ezzel a nem konvencionális anyaggal?
Az ilyen anyagokhoz is bátran hozzá merek nyúlni, amiben sokat segített, hogy az Iparművészeti Főiskolán tanultam: nincsenek bennem rögzült alapelvek, miszerint a festő csak vászonra fest, a szobrász pedig nemes anyaggal dolgozik. Ilyen alantas dologgal is merek foglalkozni. A választásban benne van az is, hogy régen a nők mosták a belet. Az első időben én is magam mostam őket, a vágóhídról elhoztam, mostam, és az udvaron szárítottam. Azóta már megtisztítva kapom az alapanyagot, de akkor az előkészítő folyamatot, a bélmosást egyfajta meditációként fogtam fel.

Bélből készülnek az orsók is?
Igen, én babáknak nevezem őket, mások orsóknak, Varga Zsuzsa pedig lélekmagokként írt róluk. Általuk kicsit visszautalok a régi munkáimban használt búzamagokra – de a jelentésük számomra már teljesen új, az értelmezést pedig az installációs helyzet is nagyban befolyásolja. Fekve egy pihenő lélek benyomását keltik, felfüggesztve már egészen más az üzenetük. Ezekben az orsókban szövegeket rejtettem el, amelyeket egy-egy konkrét személyre gondolva írtam, aztán az egészet körbetekertem sokrétegnyi marhabéllel. Számomra nagyon kedves darabok, tényleg úgy kezeltem őket, mint a babákat. Általában két méter hosszúak, és néha százméternyi bél is van rajtuk.E leheletvékony belekkel körbetekerem a drótból megfont és gézzel lefedett orsóformát. Szinte úgy simogatom a formára ezt az anyagot, mintha élőlény lenne. Úgy érzem, akkor sikerül átszellemíteni, ha beleadom azt a szeretetet, amivel babusgatom, körbetekergetem, bebandázsolom. Az elkészítés folyamatát is nagyon szeretem.

Stáció No 23., Kisgaléria, Pécs, 1992 Fotó: A művész engedélyével

A beszélgetés előtt ezekről az orsókról vagy babákról az elrejtésre, eltakarásra asszociáltam. De már arra gondolok, nem az eltakarás, inkább a betakarás, óvás, védelem a lényegük.
Igen, valóban erről van szó: az elrejtés egyszerre óvás is valahol. Tetszik ez a gondolat. Hasonló volt a vezérfonalam egy másik, 1990-es kiállításomkor a K.A.S. Galériában. Érdekes, hogy itt visszatért egy tíz évvel ezelőtti témám: ismét az afgánokat bombázták, csak ezúttal az amerikai katonák, precízen irányítható rakétáikkal. Mégis hibáztak: a katonai célpontok mellett egy szülőotthont is eltaláltak véletlenül. Ez adta az inspirációt az Innocenti című sorozathoz. A firenzei Ospedale degli Innocenti eredetileg lelencház volt, az épületről készült fotók már régóta hevertek az asztalomon, és most megszólítottak. Vannak ilyen véletlenszerű kapcsolódások. A reneszánsz épület homlokzatán található Luca della Robbia csecsemőket ábrázoló tizenkét tondója, az ezekről készült képeket használtam fel a munkámhoz. A fotókat olyan mértékig felnagyítottam, hogy a test jellemző részei még megmaradjanak.

A szétesett képet két üveglap közé helyeztem, a védelem és a kegyelem jelképeként megjelenő ostyákkal együtt. Majd az egészet újra körbetekertem, bepólyáztam, megóva őket, mint a babáimat, nagyon vékony, a sózástól kifehéredett bélrétegekkel.

Mostanában művészként mi foglalkoztatja?
Egy közös munkában veszek épp részt, amely az Újszövetség eseményeit dolgozza fel. A lábmosás témájával és az utolsó vacsora asztalának jelképével foglalkozom, amihez rengeteg pluszt kaptam a húsvéti időszakban. Az alázatról és az elfogadásról igyekszem majd ebben a munkában szólni.

Indulókép: Stáció No 32., István király Múzeum, Székesfehérvár, 1997 Fotó: A művész engedélyével