Fotó: Simon Ferenc
Tornyai szinte minden fontosabb periódusát bemutatta a tárlat, melynek különlegessége, hogy abban a városban, Szolnokon került rá sor, amely a hódmezővásárhelyi festő pályafutásának időszakában, a XIX–XX. század fordulóján maga is a régió egyik képzőművészeti centrumának számított. Itt alapította meg a millennium utáni évek lendületét kihasználva, 1902-ben a kulturális kormányzat az első vidéki művésztelepet, amelynek célja a magyar képzőművészet fellendítése volt. Szolnok mint művészeti helyszín már évtizedekkel korábban jelentős szerepet kapott a magyar és osztrák képzőművészeti életben, hiszen az egykori birodalom számos képzőművésze töltött itt hosszabb-rövidebb időszakot, alkotói periódust. Mégis, az állami művésztelep jelenléte más minőséget hozott, hiszen állandó műteremhasználati lehetőséget biztosított az itt letelepedett alkotóknak.
Naplemente 1910-es évek. Tornyai János Múzeum
Ez kelthette fel először Tornyai János figyelmét is, aki már 1902 nyarán azt írta K. Lippich Eleknek, a kultuszminisztérium művészeti osztályvezetőjének, hogy szívesen dolgozna Szolnokon. Nem tudni, hogy a művészt vajon az állami mecenatúra megjelenése, a konszolidált műterembérlés lehetősége vagy valamilyen személyes indok indította-e a levél megírására, az azonban bizonyos, hogy végül nem bérelt ott műtermet sem ekkor, sem később.
Fotó: Simon Ferenc
A művésztelepen élő és dolgozó művészekkel ugyanakkor állandó kapcsolatban állt. Amikor működése helyszínén, Hódmezővásárhelyen megrendezte az első képzőművészeti kiállítást, oda a Szolnokon frissen letelepedett művészek közül Szlányi Lajost is meghívta, aki a Tisza-parti városban festett több alkotását is elküldte, sőt a kiállításmegnyitón is megjelent. Ez a kapcsolat a két város között a későbbiekben is megmaradt, még úgy is, hogy Tornyai később már nem annyira a konzervatívabb felfogású Szlányi, hanem a modernebb festői szemléletű Fényes Adolf társaságát kereste. Egy fiatal újságíró, Simonka György is megörökítette Fényesnek egy 1910 körül tett hódmezővásárhelyi látogatását, amikor Tornyai a városszéli töltésen kialakított ideiglenes műtermében fogadta a szolnoki vendéget. A korai személyes kapcsolatok ellenére a szolnoki művészek egészen más utat jártak be, mint a hódmezővásárhelyi művészcsoport „alapító atyja”, Tornyai.
Jégfelhő 1910-es évek. Tornyai János Múzeum
Az életmű-kiállítás Tornyai festészetének azokat az értékeit emelte ki, amelyek a szolnoki művészek körében kevésbé voltak kedveltek. A tárlat legkorábbi alkotásai még az 1890-es évek második felében születtek, amikor a budapesti és párizsi tanulmányait lezáró Tornyai hazaköltözött szülővárosába, és művészi szárnybontogatásra készült. Az Ősi címer kompozíciója magában hordozza a fiatal Tornyai összes lendületét és bizakodását. Az azonos című Mikszáth-novella alapján készült csoportkompozíció a régi családi oklevelet körbeálló és azt csodáló többgenerációs famíliát mutatja. A mű alapjául szolgáló fotót Tornyai felnagyította, és több grafikai, illetve festett változatot is készített belőle. Ezeket a hagyományosabb, az akadémiai művészképzés szemléletének megfelelő illusztratív műveket elhagyva a festő folyamatosan nyitott egy kevésbé részletesebb kidolgozású, lendületesebb ecsetkezelésű festészet felé.
Fotó: Simon Ferenc
Épp az 1902 utáni években született ennek a korszakának fő műve, a Juss, amely az 1904. tavaszi műcsarnoki kiállításon hozta meg számára az első országos sikert. Ennek az ugyancsak sok fotóelőkép felhasználásával létrehozott festményciklusnak több késői változata is született, főleg az 1920–1930-as években. A családi drámát megjelenítő sokalakos kompozíció újragondolását Tornyai 1907-től szüneteltette, érdeklődése pedig egyre inkább a szülővárosát körbevevő tájak, a széles puszták, a fehér falú tanyák és felhőkkel szegélyezett horizontok felé fordult. Hosszú, város környéki túrái alatt kis méretű tájképek tucatjait festette meg a helyszínre cipelt festőeszközeivel. Új lendületet kapott a festészete, sokkal színesebb és felszabadultabb lett: mindezt saját festői hangjának megtalálásaként élte meg. Az új képek fogadtatása azonban nem volt egyöntetűen pozitív, így például egy szegedi kiállításának kritikusa „vázlatosnak” minősítette, a műcsarnoki zsűri pedig egyenesen elutasította őket. Tornyait ez az élmény nem rendítette meg, elhatározta, hogy tovább folytatja az alföldi puszták látványának átírását műveibe, és hogy inkább szakít a hivatalos intézményekkel azért, hogy saját útját járhassa.
Juss vázlat 1910-es évek. Tornyai János Múzeum.
A Nagy Imre művészettörténész által válogatott kiállítás anyaga szép számmal merített Tornyainak a saját korában leginkább újítónak mondható képeiből is. A hódmezővásárhelyi festő ezeknek a finom ecsetvonásokkal, erős színekkel felvitt kompozícióinak saját „ideológiát” is kreált: az általa rajongott – de festői megoldásaiban nem utánzott! – Cezanne és a francia modernek eredetiséget kereső művészi attitűdjét vette figyelembe. Meggyőződésévé vált, hogy a jövő művészete nem a tanult, akadémikus formák visszaadása, nem az illusztratív, irodalmi kompozíciók, a „nagy drámák” világa lesz, hanem az egyszerű, autentikus, letisztult formáké, amelyek a romlatlan, idilli természetben és a redukált látványban is kifejezhetők. Ezt a modernitás korhangulatára jól rátapintó elképzelést művészetében igyekezett megvalósítani. Sokszor csak néhány színből, néhány vonásból építette fel kompozícióit, amelyeken a korábban hangsúlyos emberalakok egy idő után staffázsalakká zsugorodtak. Tornyai számára ez a kifejezésmód egészen az első világháborúig fontos és következetesen képviselt maradt.
Gyümölcsöskert 1920-as évek közepe. Tornyai János Múzeum.
Az egykori szolnoki zsinagóga tereiben megvalósult 2024-es kiállítás részletes betekintést adott Tornyai 1918/19 utáni korszakaiba is, amelyek a lendületes festésmód következetes használata miatt jól tükrözik a művész célkitűzéseit és időről időre fellángoló tehetségét. Bár életkörülményei az első világháború után sokat romlottak, képes volt mindig megújítani festészetét. A szolnoki kiállítás anyaga bőven válogatott az 1919-es női aktsorozatából, amely egy utolsó visszatekintés a klasszikus festészeti témákra. Fontosnak bizonyult Tornyai számára az 1920-as években bajai, majd késői szentendrei tartózkodása, ahol a város fiatal művészeivel inspiratív kapcsolatot tudott kialakítani. Barcsay Jenő visszaemlékezéseiből ismert, hogy milyen szeretettel fordultak a fiatal szentendreiek az akkor már betegeskedő Tornyai felé, akinek laza ecsetkezeléséből kibomló kompozícióit és életigenlő kolorizmusát egyöntetűen csodálták.
Bajai táj nőalakkal 1928. Tornyai János Múzeum.
Tornyai az 1930-as évek elején visszatért korábbi kompozícióinak újrafestéséhez. A Juss témakörét elővette, és ezzel újra alámerült saját fiatalkorának egyik legmegrázóbb családi élményébe: fölidézte az édesapja után maradt használati tárgyak szétosztását, az ott kialakult egyet nem értésből fakadó ellentéteket, a hosszú ideig begyógyíthatatlan lelki sebeket. Az örökségen vitatkozó alakok drámája megrendítő módon előrevetítette saját hagyatékának sorsát is: Tornyai kétértelmű végrendelete miatt 1936-ban bekövetkezett halála után második felesége és szülővárosa évekig pereskedett a művész életművének elhelyezésén, s az csak 1984-ben, az özvegy halála után csendesedett el, amikor egykori műteremlakásuk hajópadlói alól előkerültek a majd ötven évig rejtegetett festmények. A „Tornyai-lelet” épp negyven évvel ezelőtti előkerülésének híre nagy szenzáció volt, így az idén rendezett kiállítás ennek is emléket állíthatott, hiszen az akkor előkerült alkotások – és az azokat dokumentáló levelek, naplók, kéziratok, művészetelméleti írások – nélkül ma sokkal kevésbé ismernénk az alföldi festészet megújítására vállalkozó Tornyait.
A szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítása reprezentatív módon mutatta be Tornyai János munkásságát a művész születésének százötvenötödik évfordulóján.
