Az augusztus 16-án századik születésnapjához érkezett Dávid Katalint köszöntötte a zongoraművész házaspár és a Magyar Művészeti Akadémia a címben szereplő fohásszal. Az ünnepi beszédben a szellemi élet nagyasszonyaként említették a művészettörténész, régész és esztétika diplomát szerzett bölcsészdoktort. Dávid Katalin otthonában követte az emelkedett lélekkel, orpheuszi líraisággal teli estet. Akkor még senki nem gondolta, hogy öt nap múlva, szeptember 22-én visszaadja lelkét Teremtőjének.

Dávid Katalinra emlékezve elsősorban jelenség-lényéről szükséges szólnunk. A megtépázó huszadik században, a huszonegyedik század elején olyan szellemi-lelki magatartással élt, amely eszményként áll kortársai előtt és eszményként szolgálhat a következő nemzedékek számára.

Kultusz nélkül nincs kultúra. Nem tudom, Dávid Katalin megfogalmazta-e ezekkel a szavakkal, de életműve éppen ezt közvetíti számunkra. A kultusz a kereszténységet jelentette számára, a Bibliát tekintette kiindulási pontnak és egyben értelmezési végpontnak a munkásságán átívelő keresztény szimbólumkutatásban. Eszünkbe juthat Charles Baudelaire nevezetes verssora, „Jelképek erdején át visz az ember útja…”, amely Dante nyomán visszavezet a keresztény kinyilatkoztatáshoz. A művészet – Dávid Katalin munkássága folyamatosan ezzel szembesít – mindig jelképekben fogalmazza meg mondanivalóját.

A keresztény művészetben megjelenik az Európát Európává tevő szakrális és ebből következő erkölcsi-szellemi valóság.

Ma ugyan ennek rombolásával találkozunk, ezért különösen fontos emlékeztetni Dávid Katalin munkásságára, és fenntartani – tradere, átadni – az általa képviselt és megfogalmazott vallási eszményt, amely elvezet(het) az isteni erények gyakorlásához.

Mert ez lenne az értelmiségi magatartás, megőrizni az értékeket – a keresztény értéketika alapján –, és tradicionálisan bánni velük, azaz továbbítani, átadni azokat az időben utánunk jövőknek. Dávid Katalin ennek a citoyen, polgári magatartásnak volt jelenség-asszonya. A vigadóbeli köszöntőbeszédben a 2015-ben elhunyt másik szellemi nagysággal, az archaikus szakrális-szellemi néprajz tudósával, Erdélyi Zsuzsannával együtt említették. Írás és kép – az isteni valóság kiszakíthatatlan jelenvalóságát felmutatni a kultúrában. Úgy is fogalmazhatnánk: az isteni valóság – a személyes kultusz –, az önmagánál mindig többet kifejezni kívánó, a teljességre irányuló művészetben a maga esztétikai szépségével van jelen.

Dávid Katalin egyénisége derűt sugárzott. Ennek a derűnek az alapja az elkötelezett világnézeti meggyőződés, amely segítségével a diktatórikus évtizedekben is – vagy éppen azért, mert olyan volt a kor! – következetesen folytatta a szakrális szimbólumkutatás művészettörténeti munkáját, közben olyan gyakorlati eredményeket érve el, mint jó néhány egyházi, egyházmegyei múzeum létrehozása. Gazdag életművéből elég, ha A teremtett világ misztériuma - Bibliai jelképek kézikönyvét, a Magyar egyházi gyűjtemények kincseit említjük. Szélesebb fogalmi körben fogalmazta meg Kereszténység és kultúra című művét.

Egy hosszú élet tapasztalatait összegezte Egy keresztény értelmiségi Európára néz című munkájában. Ebben kilép a művészettörténet szorosan vett tudományos határai közül, és arra keresi a választ, miért jutott el Európa mára oda, hogy megtagadja keresztény múltját és hagyományait, vagy ami ennél is szomorúbb, egyszerűen közömbös iránta.

A mai ember elveszítette archaikus, archetipikus szimbólumait, s ez „az európai kultúrát meghatározó keresztény vallás megtagadásának, illetve megtámadásának okozataként következett be”. Szellemi és morális ébrentartásra felszólító ember-jel távozott Dávid Katalinnal.

 

A szerző újságíró