Bóbics Diána kompozícióinak sűrűsége és nyers fizikai jelenléte nem elnyomja, hanem felerősíti a bennük megjelenő érzékiséget. Nála a maszkulin erő és a női testtapasztalat nem kioltják egymást, hanem olyan feszültséget hoznak létre, amely folyamatosan mozgásban tartja a képeket és a néző tekintetét is.

 

A fújt és a pasztózus festékrétegek állandó párbeszédben vannak egymással. A kompozíciók sűrűk, telítettek, szinte túlcsordulnak – tombol bennük a horror vacui. A képfelület nem sima, hanem nyers, rétegzett, taktilis és eleven. Ettől a festészetnek erős testi jelenléte van: a képek zsigeriek, vibrálnak, nagyon határozott jelenvalóságot hordoznak.

Ebben az intenzitásban egyszerre van jelen a vonzás és a nyugtalanság. A karcolás, a kaparás, a pasztózusság és az anyaggal való küzdelem a festészet történetileg férfias nyelvét idézi, miközben a képek egészének érzékenysége, a formák puhasága és zsigerisége a női tapasztalat felől szólal meg. A néző olyan felületekkel találkozik, amelyek egyszerre kemények és érzékiek, egyszerre intim és monumentális jelenlétűek. Így válik Bóbics Dia képeiben a festészet fizikai és érzelmi tétje újra kézzelfoghatóvá.

 

Festészeti nyelvének evolúciója

Festészeti hangja hosszú, kísérletező folyamat során alakult ki. Már diplomázása után intenzíven kezdett anyagokkal dolgozni: ipari anyagokat, plexit, fóliákat használt, viaszból organikus formákat öntött, miközben egyre erősebben érdekelte a tudomány és a művészet határterülete. Diplomamunkájában a hang és a kép kapcsolatát vizsgálta egy saját maga által programozott hangszoftver és egy fólia segítségével, amely tulajdonképpen monotípiához hasonló elven működött.

A nagy váltást a müncheni évek hozták: az Akademie der Bildenden Künste Münchenen Sean Scully és Gerd Winner voltak a mesterei. Scully meghatározó alakja lett a pályájának – tőle tanulta meg a szabadságot, az absztrakcióhoz való viszonyt és a festészet belső törvényeibe vetett hitet. Ezekben az években vált világossá számára, hogy a festészet nem pusztán technika, hanem önálló gondolkodási forma.

 

A 2007-es müncheni diploma után még több évig Németországban élt és dolgozott az Otto Steidle Atelier ösztöndíjprogram támogatásával, közben pedig a Pécsi Tudományegyetem doktori iskolájában folytatta munkáját Tolvaly Ernő, majd Somody Péter vezetésével. A folyamatos mozgás München és Pécs között intenzív időszak volt fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Ekkor épült fel az a festői nyelv, amelyen Scully absztrakt szabadsága, Tolvaly érzékenyebb szemlélete és Somody játékosabb hozzáállása egyaránt nyomot hagyott.

2010 körül mindez tudatos alkotói szemléletté állt össze. A festészet ettől kezdve nem a látható világ ábrázolását jelentette számára, hanem annak belső feldolgozását: élmények, hangulatok és környezeti benyomások festői formába rendezését. A képek színei és szerkezete ezekre a hatásokra reagálnak, nem történeteket mesélnek, hanem állapotokat és belső folyamatokat tesznek láthatóvá.

 

Absztrakció és figuralitás határán

Kompozíciói sokáig a szín, a gesztus és a struktúra egymásra hatásából épültek fel, így festészete szorosan kapcsolódik a gesztusfestészet és a geometrikus absztrakció hagyományához. Képei ebben az értelemben nem ábrázolnak, hanem festői viszonyokat hoznak létre. Ugyanakkor kiindulópontját mindig az épített és a természeti környezetből származó benyomások adják, amelyek hangulata és belső lenyomata jelenik meg a vásznon. Festészete ezért végig finom egyensúlyban mozog absztrakció és figurativitás határán: a formák nem válnak konkrét képpé, mégis felidéznek tapasztalatokat, téri és testi érzeteket, egyfajta atmoszférát.

 

Míg korábban a kompozíciókat elsősorban a formák és a színek közötti párbeszéd határozta meg, az utóbbi időben egyre hangsúlyosabban tér vissza a narrativitás. Ez a fordulat a Hajósi Művésztelepen töltött időszakhoz kapcsolódik, amikor a közvetlen természeti környezet először hatott erőteljesen munkájára. Az ott szerzett élmények azóta több festményben is megjelennek, gyakran konkrét motívumok formájában: a kör- és gömbszerű fújások például a szőlőszemek emlékét idézik, miközben a kompozíciókban megjelent a térbeliség és a távlati látvány érzékeltetésének igénye. Ezek az apró részletek a képeken fokozatosan tágabb történetté állnak össze.

Az új munkák azonban nem válnak egyértelműen felismerhető jelenetekké. A motívumok inkább felvillanó emléktöredékek, testi és természeti benyomások, amelyek a nézőben egyszerre keltik az azonosítás vágyát és annak bizonytalanságát. Ez a lebegés adja a képek egyik legfontosabb feszültségét: a forma folyamatosan alakul, szétesik és újraszerveződik, miközben sosem rögzül végleg.

 

Kilépés a térbe

Bóbics Diána alapvetően bátor és kísérletező alkotó, aki következetesen keresi az ismeretlent. Ez magyarázza, hogy életműve mediálisan is rendkívül sokszínű. Pályájának egyik fontos fordulópontja akkor következett be, amikor nagy méretű, filcből készült textilinstallációk felé fordult. A váltást belső alkotói válsága indította el 2020 körül: ekkor érezte úgy, hogy a festészetben nem találja meg azt a minőséget, amely a színek tisztaságát tökéletesen meg tudná őrizni. Papírkollázsokkal kezdett kísérletezni, ám ezek gyorsan elveszítették fizikai tartásukat, így olyan anyagot keresett, amely stabilabb, ugyanakkor testibb jelenlétet hordoz. Így talált rá a filcre. Az ezt követő egy év intenzív munkája olyan tapasztalatokat hozott, amelyek végül új energiával vezették vissza a festészethez.

Filcinstallációiban a térrel és az anyag határaival dolgozik: az áttört struktúrák és a puha, mégis monumentális, oszlopszerű formák egymással és a környezetükkel lépnek párbeszédbe. Ezek a munkák nem pusztán kiterjesztik a festészetet a térbe, hanem újra-
értelmezik a kép és a tér viszonyát. A filcmunkák egyik legizgalmasabb sajátossága groteszk minőségük. Egyszerre taktilisak, puhák és organikus érzeteket keltenek, ami közel hívja a befogadót, miközben lényszerű jelenlétük, árnyékuk és térbeli súlyuk nyugtalanító, szinte fenyegető atmoszférát hoz létre.

 

Fény

A fény fontos szerepet tölt be Bóbics Diána munkásságában. 2025-ben, a Pécsi Galériában rendezett Spektrum és kontraszt – Színek a hőmérséklet palettáján című kiállításán például a galéria egyik boltívébe helyezett nagy méretű installációt különböző „hőmérsékletű” fényekkel világította meg. A megvilágítás hatására a filcek természetes színe is átalakult. A fény azonban táblaképeinek is fontos szervezőereje. A művész gyakran él azzal az eszközzel, hogy a formák mögé fehér vagy neonosabb árnyalatokat fúj, amelyek egyszerre erősítik a rétegek elkülönülését, és teret nyitnak a kompozícióban.

 

Párbeszédben más alkotókkal

Legutóbb különösen izgalmas kiállításon mutatta be legfrissebb munkáit, ahol egykori mesterével és Tolvaly Ernő másik tanítványával, Varga Ritával lépett párbeszédbe. A JPM Múzeum Galériában rendezett Columbo Effect című tárlat három alkotó között kibontakozó dialógussá vált: Tolvaly Ernő festészeti gondolkodása, Bóbics Diána és Varga Rita munkái egymást tükrözve, egymásra reagálva hoztak létre közös gondolati teret. A kiállítás egyszerre volt tisztelgés Tolvaly előtt – aki 2008-ban hunyt el, de szellemi jelenléte ma is meghatározó – és egy élő, kortárs párbeszéd a festészeti hagyományról.

Ennek a dialógusnak a kiindulópontját Tolvaly Ernő Ablak és lombozat (1995) című festménye adta, amelyben a természeti motívum már nem felismerhető látvány, hanem ritmus, fény és struktúra. Ezt az értelmező festői gondolkodást viszik tovább a fiatalabb alkotók – Varga Rita és Bóbics Diána – saját médiumukon és érzékenységükön keresztül, új hangsúlyokkal és új kérdésekkel gazdagítva az eredeti felvetéseket.

 

Digitalitás és manualitás határán

Egy időre rákényszerítette Bóbics Diát a tél és a nehezen fűthető műterem arra, hogy félretegyen minden fizikai anyagot, és a képernyő felé forduljon. Ez azonban nem eltávolodást jelentett a festészettől, inkább egy új út kezdetét. Ebben az időszakban kezdett el úgy gondolkodni a digitális képekről, mintha továbbra is „festene”, csak éppen egy másik felületen. Ugyanúgy foglalkoztatta az anyagszerűség, a rétegek, a jelenlét kérdése, mint a vásznon.

 

A digitális munkákban megszokott festői elemek – a színek, a rétegek, a gesztusok, a mozgás – nem tűnnek el, csak átalakulnak. A képek nem egyszerű képernyőgrafikák, hanem olyan vizuális felületek, amelyek testi és érzéki hatást keltenek, mintha továbbra is „anyagból” lennének.

Végső soron ez vezet vissza ahhoz az alapfeszültséghez, ami Bóbics Dia egész festészetét mozgatja: a maszkulin és a feminin erők folyamatos egymásra hatásához. A festményeken megjelenő fújások a graffiti nyers, városi energiáját idézik, de hasonló nyers erő jelenik meg a digitális képek lapos, „flat” felületeiben is. Ugyanakkor ezekben a kemény felületekben végig ott van egy másik minőség is: a lágyság, a puhaság, az a fajta zsigeri érzékiség, amitől a képek közel kerülnek a testhez.

A festékfoltok, a rétegek, a színek és az anyaghasználat szinte tapinthatóvá teszik a felületeket. Bóbics képei nem választják szét a férfias erőt és a női érzékenységet, inkább egyetlen, folyamatosan mozgó rendszerben tartják őket együtt, ahol az erő nem elnyomja, hanem felerősíti az érzékenységet, a nyers gesztus pedig teret nyit a sebezhetőségnek.

 

Fotók: Szőke Dániel / Hybrid Art engedélyével.