Két kerek évforduló adta a kiállítás apropóját: Máriás Béla hatvanéves lett, az általa alapított Tudósok zenekar pedig negyvenedik működési évébe lépett, úgyhogy ez valóban jubileumi tárlat, amely a színes és összetett pálya rétegzettségét mutatja meg. drMáriás munkássága korai szakaszától politikai, társadalmi és kulturális kérdéseket feszeget groteszk és szatirikus formában, többféle művészeti ágban.
Fontos része Máriás univerzumának a zene is, sőt, előbb kezdett el zongorát és harsonát tanulni, mint rajzot, de egyik műfajában sem a képzettségen van a hangsúly, inkább az ösztönösségen és a mondanivalón. Vajdaság művészeti életére általában is jellemző a szabadság, a többműfajúság, gondoljunk csak Ladik Katalinra.
Hangsúlyosan jellemzi és szervezi munkásságát a provokáció és az irónia, ami efemer összetevő, így különösen izgalmas a munkásságát összegző kiállításon látni, mert a műfaj sajátosságánál fogva megmutatja, mi az állandó drMáriás művészetében. Az egyik ilyen a különutasság, aminek egész biztosan fundamentális oka az eltérő szocializáció, a másfajta esztétikai tapasztalatok, a budapestitől különböző gyökerek, a Jugoszláviában élt gyermekkor, a balkáni hatások, a belgrádi képzőművészeti tanulmányok. Ettől a másságtól izgalmas az egész. Vadabb, temperamentumosabb, másutt vannak a határok, politikusabb, és olyasmit hordoz, ami a magyar képzőművészeti szcénában egyáltalán nem megszokott – ez a humor.
Egyszerűsítve és összefoglalva drMáriás tud más nézőpontból tekinteni a világunkra, miközben harmincöt éve mélységesen pesti is. Nem polarizálódik, vagy nem köteleződik el elfogultan sehova, ez a garanciája a szarkazmus megőrzésének, a groteszk kifejtésének. A kiállításon szereplő festmények és vegyes technikájú alkotások is ezt az irányt követik: ikonikus figurák, történelmi utalások és popkulturális elemek keverednek egymással sajátosan „máriásos” stílusban, folyamatosan kibillentve minket a megszokottból, kész és langyos gondolatainkból.
Első pillantásra a képek humorosak, de ha közelebb lépünk, komoly társadalomkritikával szembesülünk. Ez a kettősség, a játékosság és a súlyos mondanivaló egyensúlya adja a kiállítás egyik legnagyobb erejét, valamint az, hogy a passzív befogadói néző szerepe helyett intellektuális kalandot kínál, amely megkérdőjelezi a megszokott nézőpontokat, miközben szórakoztat is. A Godot Intézet tere, ez a lecsupaszított indusztriális környezet ideális közeg az alkotások intenzív vizuális világának érvényesüléséhez. Laczkovich Borbála és Kozák Gábor kurátorok tudatosan felépített narratívája nyomán haladva, a látogató nem elszigetelt műveket lát, inkább egyféle folyamat részesévé válik.
A hely adottságait és zegzugosságát ügyesen kihasználó kiállítási bejárás végén a toronyban, egy szavazófülkében végzünk. Három-négy héttel a választások után más megvilágításba kerül a fülkében feltett kérdés: „Egyetértesz azzal, hogy a következő négy évben, vagy akár mindörökre mi legyünk hatalmon, a te legjobb értelemben vett érdekedet képviselve, a te legnagyobb szerencsédre, minden elszámoltathatóság és felelősségre vonás lehetősége nélkül?” – amire minden kockában IGEN a válasz. Most végigjárva a kiállítást egyértelműbben visszaadja a választások előtti hónapok növekvő feszültségét, miközben végigvezet a művész különböző korszakain.
Legkorábbi, még Újvidéken és Belgrádban készült önfeledt, vad, art brut, vagy neoexpreszionista és graffiti-hatásokat mutató, ipari festékekkel, kályhafestékkel készült munkák láthatók az első teremben. Ezek és a második terem papírcsipke-képei a tárlat igazi kuriózumai, mert korábban még sosem állították ki őket Magyarországon. Az első periódus képei, illetve belőlük pár darab egyedül az Új Symposion 1987-es újvidéki művészeti fesztiválján szerepelt. Az 1987–1991 között készült fekete papírcsipke-képek közül jónéhányat restaurálni is kellett. Bajlós sötétséget hordozó, depresszív világuk valami rossz előérzetével terhes (még a balkáni háború előtt készültek), közben lírai és mégis erős, szép konceptmunkák, arte poverás behatással, mély gondolatisággal.
Azután a nagyteremben elindulnak az átfestett képzőművészeti utalások, majd a porték és a mindannyiunk számára ismerős politikai pamflettek. Történelmi személyiségek kerülnek kortárs politikai környezetbe, közszereplők lesznek antik mesék hősei. Videómunkákban Magyar Péter küzd vadnyugati cowboyként, Orbán Vikor az Operaházban táncolja el a hattyú halálát. A humor forrása a kontextusváltás, célja a kizökkentés. A két politikus két külön termet kapott és vadonatúj, erre a kiállításra készült videóinstallációkban profilozta őket a művész.
Portréiban deheroizál, beemeli a groteszket, s ránk bízza, mit értünk meg, mit emelünk ki a szereplő köré festett szimbolikus tárgyak jelentésrétegeiből. Egyébként is felnőttként kezel bennünket a művész, minden látszat ellenére semmi sincs a szánkba rágva, néha zavarbaejtően olyan ez az egész, mint egy cirkuszi bohóctréfa. Filozófikus, alpári és szomorú.
A kiállítás egyik legerősebb rétege az emlékezetpolitikára való reflektálás, figyelmünk ráirányítása arra, hogy a múlt folyamatosan újraértelmezett, szinte kideríthetetlen, mi is történt egykor, annyira a mai érdekek szerint meséljük és adjuk tovább, ami már önmagában is nagy veszélyeket rejt.
Folyamatos a párbeszéd a néző és a művek között a tárlat bejárása során. A nagy mesterek modorában megfestett festmények azt is mutatják, hogyan alakult ki a művész vizuális nyelve, miben gyökerezik a látásmódja, másrészt reflektálnak a közelmúlt közéleti témáira. A konkrét ügyek és vitatémák mellett a téma univerzális szála is felbukkan, azaz a digitalizáció hatásai, hogyan keveredett át a közélet a social média platformjaira, mi a mémek és a trollok szerepe, hogyan változott meg, alakult át a politikai tér, hol érhetők tetten az identitás, a hatalom, a média és a valóság torzulásai.
drMáriás kiállítása azoknak különösen izgalmas, akik nyitottak a kortárs művészet kritikus és ironikus hangvételére, kedvelik a társadalomról szóló szarkasztikus és gyakran provokatív látleletet, ugyanakkor azoknak is jó belépési pont lehet, akik most ismerkednek a kortárs műfajjal és ezt szívesen teszik egy vizuális stand up comedy-sétán keresztül.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
Az Éljen a diktatúra című kiállítás június 14-ig látható a Godot Intézetben (1036 Budapest, Fényes Adolf utca 21.).
