Mayer Éva már az egyetem utolsó évei alatt rátalált arra a megoldásra – amit azóta is alkalmaz és különböző módokon variál –, mellyel a grafikai technikák határait tágítva a kétdimenziós képeket térbeli installáció részévé teszi, tehát a grafikákat, a nyomatokat a tárgyi környezetre utaló rendszer elemeiként jeleníti meg. A „befoglaló formák”, legyenek azok valódi tárgyak (fogastartó állvány – Diagnosis fogassal) vagy imitált tárgyelemek (üvegakvárium – Diagnosis, ház – Réteghiány avagy a korlátok a fejedben vannak, útjelzőtáblák – Szakítópróba, Magánterület Egopolis határán) vizuális nyelvének legfontosabb alapszókincséhez tartoznak. Installatív szemléletű munkáinak többsége kulturális-metaforikus elem; alapformák, archetípusok (ház, templom, stációk, víz, tükör) használatán és ezek térképző, teret teremtő hatásán alapul. Ez azért is fontos, mert egy közösség nyelvén szólal meg, amikor a kollektív emlékezet és kultúra vizuális elemeit használja. Művei helyspecifikusak, a tér jellegétől, funkciójától függően változik az installáció formája, mely újabb jelentésrétegeket aktivizál és párbeszédet hoz létre az adott, olykor szakrális, olykor deszakralizált térrel. Munkáiban – ahogyan maga fogalmaz – a társadalmi diskurzusban tabunak számító kérdéseket, az identitást vagy annak hiányát és a személyes traumákat (betegség, gyász, meddőség) vizsgálja.
A képek motívumkészlete az installációs elemeknél tapasztaltakat ismétli. Az út- és helykeresés érzését implikáló motívumok egy közösség alapvető vizuális elemeinek tekinthetők. Az univerzalitás és kollektivitás szintjén megtalált narratíváknak van egy nagyon személyes vonulata, ami azonosulásra és elutasításra egyaránt helyzetet teremthet, mindenesetre olyan (szellemi) platformot hoz létre a projekt, amely a „másik” (itt a kiállító művész) problémáinak feltárására vállalkozik. Jelen esetben a legszemélyesebb, a művész által megélt érzelmek húzódnak a művek hátterében: a gyermek utáni vágy, a fogantatás nehézségei, a veszteség és az újrakezdés vizuális szimbólumokon keresztüli feltárása.
Talán ez lehet az oka, hogy a kiállításon látható két műcsoport, a Továbbított üzenet és az – erre az alkalomra készült – Terra incognita képi világának műfaji referenciája a csendélet. Az alacsonyabb presztízsű műfajokhoz sorolt, a polgárság mint műkereskedelmi tényező megerősödésével populárissá váló műfajt az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus, Cézanne újítja meg, s erre alapozva a modernizmus fedezi fel azt, hogy e műfaj alapvetően festői problémák vizsgálatára és filozófiai tartalmak kifejezésére is alkalmas. Hogy csak Matisse-t és marokkói utazásának élményét említsem: a csendélet a kontempláció helyzetét kínálhatja fel a néző számára. Ezért, kis túlzással – a keresztény kép funkciójára utalok – a kép (újra) meditációs tárggyá válik. A redukált, semleges környezet az ábrázolt tárgyra való összpontosítást erősíti és a tárgy – antropocentrikus nézőpontból – az emberre, emberi léthelyzetekre vonatkozhat. S főleg, ha üvegek, üvegcsék válnak a fő képi motívummá, akkor antropomorf jellegük miatt végképp az emberi alakra való asszociációt erősítik, legalábbis a lehetőséget, hogy lehet az is. Hogy ehhez egy időben nem túl távoli példát említsek: Somorjai Kiss Tibor – aki egyébként tanára volt Mayer Évának a Képzőművészeti Egyetemen – Üvegek és Csoportkép című, a 2000-es évek elején készült litográfiasorozatai formai hasonlóságot mutatnak a Továbbított üzenet képeivel, a mögötte húzódó módszer és tartalom azonban eltér Somorjaiétól. Mayer Évát Giorgio Morandinak a negyvenes években több változatban megfestett, s még a harmincas években rézkarcokon is megjelenített műtermi tárgyai inspirálták. Morandi életpályáját ugyanúgy végigkísérte a csendélet műfaja, mint Cézannét, és Morandi az olasz mesterek, Giotto, Piero della Francesca és Paolo Uccello alkotásainak tapasztalatát tette magáévá. Az alkalmazott technikán, az eltérő koloriton, a bemutatás módján kívül azonban Morandi antropomorf üvegcséi és tálkái még abban is különböznek, hogy míg ott enyhe felülnézetből rálátunk az asztallapra, addig a Továbbított üzenetben elölnézetből látjuk a tárgyakat – Caravaggio híres Gyümölcskosarához hasonlóan. Ebben a sorozatban a frízszerű formátum polcmotívummal kapcsolódik össze.
A stelázsi vagy polc kedvelt elemmé vált a neoavantgárdban, egyfelől a magánmitológia kiépítésére, másfelől a személyes tér mint interpretációs mező kijelölésére. Természetesen azzal a különbséggel érvényes ez a párhuzam, hogy itt nem egy uralkodó politikai vagy történelmi narratíva ellenében valósul meg az öndefiníció, épülnek ki az énkeresés lehetséges állomásai, hanem mindez a megmutatás iránti vággyal, a képzőművészetben rejlő terápiás lehetőségekkel kapcsolódik össze, ami a társadalmi közbeszédből hiányzó vagy alulreprezentált kérdések vizsgálatát jelenti Mayer Éva számára. A Terra incognita sorozatban a valóságban már nem létező tárgyakat is találunk: a búra alá helyezett megfordított ház vagy madáretető, tojásformába ültetett bonsai növény és szövegek hatszögbe foglalt képei nagyobb, méhsejtformára utaló rendszer részei. Az önálló képként is megjelenő szövegek nőcsoportban gyűjtött válaszokból származnak. Az egyéni történetek és válaszok gyűjtése folyamatos, így e kiállításon is szimbolikus tárgyba, egy hatszögű kutat imitáló „urnába” dobható be névtelenül a fogantatásra, a gyermek utáni vágyra vonatkozó kérdőív – a kutatás és értelmezés folytonosságának érdekében.
A kiállítás június 16-ig látogatható a Molnár Ani Galériában.
