Tárgyszerűen egyedül a plakát árul el valamit a művekről; a szöveg mellett egy-egy reprodukció tájékoztat arról, milyen elgondolás szerint dolgoznak a művészek, és hogy milyen lehet a kiállítás összképe és hangulata. Tulajdonképpen a kiállítás erre a plakátra zsugorodott össze. A sajátos helyzet a kiállítás-plakátok jelentőségére, a zárt ajtó előtt megtorpanó emberek pedig a bezárt tárlatok és a közönség különös viszonyára irányítják a figyelmet.
Owen Hopkins történész, építész, író, a Sir John Soane Múzeum kurátora a Deezen online építészeti-design magazinban arról elmélkedik, hogy a koronavírus-járvány miatti látogatás-korlátozások és intézmény-bezárások sürgetővé teszik, hogy a múzeumok, galériák és általában a kulturális terek alternatív látogatás- és program-szolgáltatások után nézzenek. (Amikor a szerző a járványnak a kulturális életre gyakorolt elszigetelő és modifikáló hatását gondolja végig, valójában a múzeumok jelenkori funkciójának és feladatának régóta tárgyalt témáját görgeti tovább.) A kialakult sajátos helyzetet elemezve, másokhoz hasonlóan, ő is hangsúlyozza az online elérhetőség jelentőségét, de emellett utal a virtuális megtekintés többféle hátrányára is, majd azzal az oly sokszor hallható megállapítással zárja tanulmányát, hogy a múzeumoknak újra kell gondolniuk a néző és a bemutatott tárgy kapcsolatát. Írása nem is ezért figyelemfelkeltő, hanem mert bevezetőjében egy elgondolkodtató régebbi eseményt idéz fel, nevezetesen, hogy 1939-ben, a várható bombatámadások miatt, kiürítették a londoni Nemzeti Galériát. A híres gyűjteményt egy távoli, védett helyre menekítették, aztán, amikor a körülményeket biztonságosabbnak ítélték, havonta egy festményt ismét kiállítottak. Mint Hopkins írja, rendkívül nagy figyelem és érdeklődés kísérte ezeket a különös tárlatokat.
Természetesen alapvetően más a világháborús helyzet, mint a jelenlegi, csupán az közös bennük, hogy a művek megszokott, közvetlen megtekintése egyik napról a másikra lehetetlenné vált.

Esetünkben, a 2020.november 11-től érvényben lévő rendelkezések értelmében, a műveket magukba foglaló terekbe, biztonsági okok miatt,nem léphetünk be. Ám máris tegyünk különbséget az állandó, nagy múltú, történelmi távlatba helyezhető, tehát hosszabb ideje lényegileg változatlanul a közönség rendelkezésére álló (kanonizált) gyűjteményeket bemutató és a kifejezetten időszaki, főként kortárs kiállításokra szakosodott galériák között.
A különbség nem csupán technikai, hanem– legalábbis a néző, a közönség felől szemlélve – mondhatni lélektani. Egy példával megvilágítva: másként tekintünk arra a bezárt dobozra, amely esetleg maga is remekmű, tartalma hírneves és változatlan és másként arra, amelyinkább „tárolóeszköz” és tartalma folyton változik. A két esetben eltérő lesz a megtekintés lehetetlensége miatt érzett élmény-érzés jellege-minősége, ami tehát attól függően változik, hogy hol (miben), mit és milyen időtávon zárnak el előlünk.
Felvetődik a kérdés, hogy valójában a látvány (a tartalom), vagy a megtekintés rituáléja, társasági-aktusa hiányzik-e jobban? Indokoltnak tűnik az a válasz, hogy van, amikor a látvány-tartalom, s van, amikor a társasági aktus, az a bizonyos ceremoniális rész a fontosabb, illetve normál körülmények között a kettő összefonódva és egymásba játszva érvényesül. A hajdani londoni kiállítás arról győz meg bennünket, hogy a látogatási élmény legalább annyira fontos volt, mint a látni kívánt mű, ha nem fontosabb! Joggal feltételezhetjük, hogy a látogatók többsége nem amiatt az egy kép miatt ment el a galériába, hanem örömmel élt az újra-látogatás lehetőségével! Ugyanakkor mégis szükséges volt valami odaillő műtárgy, amelyre a látogatás irányult, ha semmit nem mutattak volna be, akkor kevesebben, vagy senki sem ment volna el, de az is valószínű, hogy, amikor újra megtekinthetővé vált a teljes gyűjtemény, az sem váltott ki akkora lelkesedést és érdeklődést, mint a szükség szülte egy-festményes tárlat.
A mostani helyzetben tulajdonképpen a múlt századi történet inverze képzelhető el. Minden alkotás a helyén maradhat, hiszen nincsenek veszélynek kitéve, de mivel az emberek egymást veszélyeztetik, ezért biztonsági okok miatt, mindig csak egy látogatót engednének be az épületbe.
A nagyhírű, állandó műgyűjteményt őrző intézmény ajtaján belépő vendégnek, minden bizonnyal, először a nagy csend tűnne fel (nem mintha általában zajosak lennének a kiállítóterek, bár mostanában a régebbi tiszteletteljes múzeumi viselkedést és a jellegzetes fojtott suttogást lassanként felváltja egy másféle viselkedés és a velejáró zsibongás, amit tulajdonképpen nevezhetünk egyszerűen kortárs zajnak is). Ám a magányos látogató aligha kezdene el elmélkedni azon, hogy vajon a művek csendjét hallja-e vagy a kihalt terek némaságát érzékeli, mint ahogyan azon sem fog morfondírozni, alkalmas lehet-e a pillanat arra, hogy meglesse, milyenek a művek, amikor „magukban” vannak, elrejtve a tömegek tekintete elől, hasonlóan a korai gyűjtemények darabjaihoz, amelyeket kizárólag privát megtekintésre szántak. (Persze az, hogy milyenek a művek elzártságukban, hasonló okok miatt marad talányos, mint Schrödinger macskájának állapota; a megfigyeléskor ugyanis eleve másként léteznek, mint teljes elszigeteltségük szuperpozíciójában.)

Feltehetőleg a legtöbb érdeklődő, amikor végre zavartalanul kettesben lehet a művekkel, nagyon távolinak érezné azokat, vagy ellenkezőleg, túl közelinek. A szokatlan körülmények miatt nem találná a mérőpontot, amihez viszonyíthat mozgást, viselkedést, nem lelné a helyét, azaz a megfelelő távolságot és szerepet, azt a bizonyos megszokott-bevált látogatói attitűdöt, amibe régebben magától értetődő módon belehelyezkedett.

Ezzel szemben az időszaki, kortárs kiállítások bemutatására szakosodott galériák terében a magányos megtekintéskor kevésbé bizonytalanodna el a néző, nem érezné magát annyira idegennek, mert más a csend és másféle az egyedüllét, tudniillik a hely – az egymást váltó jelenetek sorozatának színpada– jellegénél fogva a változatosságot és a sorrendiséget sugározza. A rövid ideig látható tárlatok lehetnek szenzációsak, korszakalkotók, de nincsenek rögzítve bemutatási helyükhöz, csak „átutazó” vendégek egy tranzit-váróban, ahová a néző is betér, azzal a céllal, hogy megszemlélje a napjaink művészeti sokféleségéről szóló tarka képeskönyv egy fejezetét, amit majd követ egy másik, harmadik és így tovább. Egyszóval másféle időélménynek lesz részese. Ha rajta kívülálló okok miatt nem sikerül bejutnia, akkor ugyan bosszankodhat, hogy elszalasztotta a lehetőséget, de nem hibáztathatja magát, miért nem nézte meg mondjuk évekkel korábban, hiszen akkor még nem is volt megtekinthető. Igaz, azzal sem nyugtathatja magát, hogy, majd, esetleg évek múlva, megnézi, mert arra nincs garancia, hogy újra-ugyanúgy megrendezik, nem beszélve arról, hogy később ő sem lesz már ugyan az a látogató.
A bezárt kiállítóhelyeken a kiállításplakátok rendületlenül jelzik, hogy mi van a zárt ajtók mögött.
A galériák aktuális kiállításairól tájékoztató plakátok megtekintés-mozzanatában az oly jól ismert, mindennapos, utcai kirakatnézegetés köszön vissza. A plakát és kirakatnézegetés, az időtöltő hirdetés-böngészés afféle célirányos, kedvtelő, tájékozódó, szórakoztató elfoglaltság, amire akkor is sort kerítünk, ha nem áll szándékunkban közelebb kerülni a hirdetés tartalmához, illetve, ha a bolt, vagy, mint esetünkben a galéria, zárva van, tehát olyan sajátos cselekvésforma, ami nem igényel feltétlenül folytatást, mert önmagában teljes és befejezett. A megtorpanás és/vagy a rápillantás mellett a néző és a tartalom között húzódó határvonal át nem lépése teremti meg a szituáció sajátos értékét, értelmét és hangulatát. Maradunk a határ innenső oldalán, de a felénk nyíló túlnani világ látványára kapcsolódik tekintetünk.

Amit így kintről átélhetünk, azt odabent nem lenne lehetőségünk átélni, megtapasztalni, ennek megfelelően, amit a kiállításplakát nyújt, az a kiállítástól eltérő művészettapasztalás.

Éppen ez a lényege! Nem „direkt” a műről szól, hanem a mű létezéséről és „eseményéről”. Egy impulzus, egy szikra, amely talán még akkor is megmarad, ha sem a mű, sem a tárlat már nem rekonstruálható, de persze nem attól igazán érdekes, hogy csekélysége miatt túlélő-hírmondó maradhat, hanem ahogy saját nyelvére átírva összefoglalja, besűríti a kiállítási látnivalót.
A kiállításplakát nem a tárgyat vagy egy történet mozzanatát dokumentáló, hanem a műveket másként befoglaló és eseményükbe keretezve közvetítő kép, ami képes másként beszélni leendő, időszerű és az elmúlt kiállításokról egyaránt. Joseph Kosuth írja, hogy „…minden művészetről szóló szöveg mögött egy műalkotás lehetősége rejlik.” („Behind every text about art rests the possibility of an artwork.” Joseph Kosuth, The Play of the unsayable: A Preface and Ten Remarkson Art and Wittgenstein In: Joseph Kosuth, Freud, Wittgenstein and Musil. Ed. Leo Castelli, 2012, 22.) Márpedig a kiállításról hírt adó plakát, a maga nyelvén, a művészetről szól. Tulajdonképpen egyedül a kiállítás-plakát kapcsolódik kitartóan közvetlenül a kiállításon és az ott szereplőműveken túl a művészethez. Nem árucikket, hanem a képzőművészet jelenlétét, annak valóságát hirdeti. Éppen ezért más plakátoktól eltérően nem merül ki szerepe a közönség-tájékoztatásban és megjelenésének esztétikája nem pusztán alkalmazott-grafikai kérdés. Nem műalkotás (bár akár az is lehet), de nem is olyan, mint a többi, fogyasztási terméket-eseményt népszerűsítő utcai plakáthírmondó. A kiállítási plakátok létező művészek, műveinek és tárlatainak speciális (plakátnyi) kivonatai, afféle „művészetről szóló beszéd”, ami megerősít bennünket arról, hogy a „dobozokban” tényleg van valami és ez a tartalom akkor is létezik, ha a közönség se virtuálisan, se valóságosan nem tekintheti meg.