Artjáró torta
A Szolnoki Művésztelep július első két napján hangulatos fesztivállal ünnepelte százhúsz éves fennállását. A megújuló hagyomány jegyében zajló, ingyenes programsorozat idején együtt élt a város lakossága a művészettel. Az ArtJáró eseményei elemi erővel hatottak és hagytak maradandó nyomot mindenkiben. A már 2002 óta folyamatosan megrendezett esemény is hozzájárul ahhoz, hogy a szolnokiak újra meg újra örömmel térjenek be a művésztelepi alkotóházak egyikébe, a Damjanich Múzeumba vagy az Aba-Novák Agórába, és lelkesen fedezzék fel köztereiken, intézményeikben a telepen alkotó művészek munkáit.
Az itt együtt élő művészek a százhuszadik évforduló ünneplése során kinyitották műtermeiket és betekintést engedtek az alkotás folyamataiba. A szolnoki és a helyi lakosság mindig is büszke volt alkotóira, ám most, a XXI. században új eszközökkel is megteremthető a kapcsolódás: a képzőművészeti, komoly- és könnyűzenei koncertek, a könyvbemutatók, táncelőadások és a gyermekprogramok nagyszerű fesztiválhangulatában korosztálytól függetlenül mindenki átérezhette a művészet felszabadító erejét. Ez a sikeres munka, nemcsak az évről évre megrendezett nyári ArtJáróknak köszönhető, hanem Verebes György és felesége, Verebes-Nagy Edit áldozatos és kitartó munkájának, akiknek vezetése alatt a művészteleppel való összetartozás élménye egész esztendőben megélhető. Az alkotótelep együttműködik a város iskoláival, a múzeummal és az agórával, s ezekkel az intézményekkel olyan közös alkalmakat, rendezvényeket teremtenek, amelyeken az egymásra ható kapcsolatok kialakulhatnak. Talán ez az együtt élő közösség a szlogenként választott megújuló hagyomány összetartó erejében él.
Egyik előzetes eseménye az ArtJáró fesztiválnak a Continuum című kiállítás megnyitása volt az Agórában, mely az elmúlt százhúsz évre egy-egy régi és egy kortárs szolnoki művész diskurzusba helyezett munkáival reflektált. A Damjanich Múzeumban a Memento vivere című tárlattal pedig a száz éve született Simon Ferenc (1922–2015) szobrászművész életművére emlékeztek.
Fontos központi ünnepi alkalom volt a hatvanéves, Munkácsy-díjas szobrászművész, Pogány Gábor Benő kiállításának megnyitója és a százhúsz évet ünneplő születésnapi torta felvágása, valamint a dr. Lippich Gusztáv főispán, a szolnoki művésztelep megalapítója Pogány alkotta emléktáblájának avatása. A szimbolikus évszámok, a hatvan és a százhúsz jól mutatják a tovább élő és újjászülető hagyomány eszmeiségét, melyet szoboravató és megnyitó beszédében L. Simon László is hangsúlyozott. Pogány kiállított bronz szobormakettjeinek és fotódokumentációinak köztéri változatai Szolnokon és más hazai, illetve külföldi városokban láthatók, melyek a művészet befogadásának és megértésének egyik lehetséges irányát mutatják. Híres íróinkról, költőinkről, szakrális személyekről készült munkái az anyagba zárt költészetet szimbolizálják, amelyek az alkotás folyamata során lélekkel telnek meg.
Király György katalógusbemutatóján az alkotásnak azt a különös csendjét ismerhettük meg, amely kékes, monokróm világú csendéletfestményeiből árad. A Képíró Ágnes szerkesztette katalógus a fiatal alkotónak a nemrégiben a Damjanich Múzeumban megvalósult tárlatához kapcsolódik. A szolnoki születésű, itt alkotó és élő művész festményei a látvány élményszerűségeiből fakadnak. Az első pillantásra élettelen tárgyak ábrázolását is a személyesség hatja át, bennük az élményt absztrahálja. A keleti filozófia és hagyomány nyomán megszülető csend a képeken mindig a tünékenységgel rokon jelentéstartalmú űrré magasztosul.
A kékes-szürkés tónusok felidézik az úgynevezett blue hourt, az alkonyati kék óra élményét, amikor a napnyugta sajátos fényeiben fokozatosan tűnnek el a tárgyak, a látvány élményszerűsége mégis jelenvaló. Az áttűnő, eltűnő, különleges csendek a szolnoki-alföldi hagyományból fakadó folyamatos megújulást szimbolizálják, amit Király György a XXI. század kortárs festészetének nyelvén újszerűen fogalmaz meg. A fesztivál másik katalógusbemutatója a Kettős látás című képzőművészeti album ismertetése volt, mely a József Attila-díjas költő Turczi István és a képzőművész Vásárhelyi Antal együttműködésével született. Az egymást illusztráló grafika és irodalom igazi egymásra találása ez a kötet, mely közössé teszi az egyénit és egyénivé a közöset, felmutatva a geometria és az organikus világ viszonyrendszereit és egymásra ható dinamikáját.
A nyitott műtermek látogatása olyan élményeket nyújt az érdeklődőknek, melyek képesek megváltoztatni a képzőművészethez való viszonyukat. Az alkotókkal folytatott beszélgetések és a készülő munkák alkotófolyamatának felfedezése olyan izgalmakat rejt, amelyek pótolhatják a hazai tantervek vizuális nevelésének hiányosságait is. A személyessé vált élményből hiánypótló erejű indíttatások születhetnek a különböző korosztályokban.
Az ArtJáró cím magában rejti a műfajok közötti átjárás lehetőségét, hiszen a fesztiválon a kultúra valamennyi műfajából kóstolót kaphattunk. Megismerhettük a szolnoki vár történetét, belelapozhattunk a Magyar Kultúra magazin aktuális lapszámába, a Leleménybe, amelyben számos képzőművész (Orosz István, Rubik Ernő) és író (Lackfi János, Cserna-Szabó András) is publikált. Az Eső című szolnoki irodalmi folyóirat friss számának bemutatója igazi üdítő pillanat volt a nyári hőségben. Részleteket hallhattunk Beck Zoli, Fenyvesi Ottó és Darvasi László írásaiból és bepillantást kaphattunk a szerkesztői munka örömeibe és nehézségeibe. A kortárs gyermek-, illetve felnőtt-táncokba könnyedén belefeledkezhettünk. Igazi összművészeti élmény volt hallani Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét felvételről, Latinovits Zoltán előadásában és közben látni az erre koreografált balettművészeti táncadaptációt. A szolnoki szimfonikus zenekar ütőegyüttese könnyeden komoly darabjai minden korosztályt lenyűgöztek. Az esti koncertek, az Európa Kiadó, Hobó, a Robinzon Cirkusz, illetve a Transznomád, valamint a helyi illetőségű Airship zenekar bemutatkozása önfeledt szórakozást és kikapcsolódást nyújtott mindenkinek.
Jelentős hagyományba illeszkedik az idei jubileumi ArtJáró fesztivál, mellyel a képzőművészetnek, a hazai nagyközönség által talán legkevésbé ismert és elismert műfajnak Szolnokon olyan, immár százhúsz éves tradíciót tudott teremteni, ami mindenki számára vonzóvá válhat.
