„Az Istennek nincs se
teste, se keze, se lába,
ő tiszta és igen egyszerű szellem.”

Aldo Palazzeschi

 

 

Nehezemre esik hát – az elfogulatlanság látszatát megőrizve – beszélni, írni róla. Nem kenyerem a műelemzés, ezért inkább néhány gondolatot osztok meg, amelyek talán rávilágítanak az alkotói attitűdre, a formahasználatra, arra a konzekvens életműszeletre, amely Szlabeyt az elmúlt években jellemzi.

Minden alkotónál vannak kitérők, ahogy esetünkben is, hiszen a nagyívű pályakezdés után, képzőművészete – munkája miatt is – marginálissá vált számára, működtetni, üzemeltetni kellett egy sikeres grafikai stúdiót, nyomdát, az általa vezetett művésztelepet Abádszalókon, egyszóval más részterületen kalandozott, de ott is mindig „kultúrmunkásként”.

Nevezhetjük-e Szlabey művészetét – pusztán a formalitásra gondolva – geometrikus művészetnek, vagy többről van-e szó?

 

Nos, inkább nevezném konkrét művészetnek, mint szimplán geometrikus művészetnek azt a ciklust, azokat a ciklusokat, amelyek az elmúlt években készültek. (Ne feledkezzünk el a soproni Torony Galériában bemutatott anyagról, de a próféta galériabeli csoportos kiállításon szerepeltetett művekről sem.) Mindenképp a konkréton van a hangsúly, a nem ábrázoló, hanem intuitív, nem be-, hanem fel(!)mutató alkotói ars poeticáról, akkor is, ha ezek a művek a geometriai szerkesztés kínálta formavilágban fogalmazódnak meg.

Tehát ezért a szikár a címben.

Mindazonáltal Szlabey komplex, ha úgy tetszik, a Gesamtkunstwerkre támaszkodó, azt pontos érzékkel, formai, színbéli magabiztossággal felvértezett gondolkodását mi sem jellemzi jobban, mint az a gesztus (ám én nevezném szellemi fricskának is – talán a művész valószínűsíthető megrökönyödése ellenére is), hogy versidézetek, hosszabb címek, netán a gyermekkorból megmaradt süteményélmény nevét aggatja képeire, olyan áthallásokat gerjesztve, amelyek bizony líraivá, majdnem romantikussá teszik a szikár környezetben, ám színek tobzódásában (no megint líraiság, de nevezhetjük egész nyugodtan festői bravúrnak is…) született munkákat.

 

Festőnk itt nem áll meg, tetézi a szemlélődőben keltett zavaradottságot (persze „jó” zavaradottságról beszélek) azzal, hogy művei nagyrészt csúcsra állított négyzet-képkivágások.

Jelen sorok írója abban a szerencsés helyzetben volt, hogy tanúja, sőt segítő közreműködője volt/lehetett Szlabey installációjának, amely egy újvidéki kiállításra készült.

Most látható képeit (hangsúlyozom, nemcsak ezeket, hanem a feljebb említett kiállításokon láthatókat is) ez az installáció inspirálta. A háromszög, a négyzet, az ötszög, a hatszög „összefonódott” árnyékai az ihletői annak a formai gazdagságnak, amit láthat a publikum.

Mielőtt bárki azt sejtené, hogy ez műelemzés, meg önellentmondás ahhoz képest, hogy pár sorral feljebb éppen arról értekeztem, hogy Szlabey nem be-, hanem felmutat, fontos újra az ihletettséget, a művészi gesztus manifesztációját kiemelni. Nem másolja az árnyékokat, a formákat, hanem a képi tapasztalatból építi fel egyedi, könnyen azonosítható ciklusait, csakúgy, mint azt a hármas reliefet, amely szintén látható a tárlaton, hiszen annak pont előzménye az az emlékezetes tárlat (1982-ben!), ahol ezzel a formai logikával „lakta” be a kiállítótermet.

 

Ebből a felfogásból adódik, hogy a művek (egyik adag a síkba húzódik vissza, a másik kilép a térbe) egyaránt fokozott „térélményt” generálnak, a képek így valódi meditációs tértáblákká, a relifek szerves térformákká nemesülnek, „rendszerré” szerveződnek, ahogy Dan Flavin, a minimal art egyik mestere mondja: „…egyes elemei abban az értelemben relevánsak, hogy milyen szerepet játszanak a teljes egész zárt logikai rendszerében…” – tegyük hozzá, azzal az érzékiséggel, interakcióval kiegészülve, amik ennek ellenére önálló, biztos művekké teszik az egyes darabokat.

 

Szlabey Zoltán Csengve, nevetve / Kibuggyan a kedve / S egy ős evoét a fénybe kiált című kiállítása június 20-ig látható a Freyler Art Gallery and Studioban (1065 Budapest, Hajós utca 14.).