Szentgróti Dávid esztétikai szemlélete és változatos festészeti eszközkészlete magával a képiséggel, a vizuális percepcióval és annak határterületeivel, a médium adottságaira való reflexió lehetőségeivel foglalkozik. Több szálon futó történetünk végén talán minden összeáll. Az eleje és az első szál az, amikor megismertem Szentgróti Dávidot a 2016 júniusában tartott Színerő művésztelepén. A Zsolnay Negyed Pirogránit udvarán lévő épület félkész, első emeleti, nagyon hosszú tetőterében tudtunk dolgozni. Az egybefüggő térben egymás mellett festettünk az akkori kánikulában. Dávid a terem végében, annak bal oldalán szorgoskodott, én átellenben kapkodtam a levegőt. Érdekes volt látni, ahogyan csinálta. 2×2 méteres vásznakra festettünk, Dávid hihetetlen vehemenciával dolgozott, falta a vásznakat, sőt még többet hozott, más-más méretben.
Feltűnt, hogy pillanatok alatt megfestett egy színpompás képet, majd tovább dögönyözte, festett rá még egy képet, amely már kissé törtebb színű volt, azután meg még egyet. Addig traktálta, míg végleg „bedöglöttek” a friss színek. Ezt érzékelve, hogy kirántsa a képet, brutális eszközökkel próbálkozott. Például ecset gyanánt egy majdnem kétméteres ipari partvissal esett neki a vászonnak. Ez már korántsem hagyományos festőeszköz, sőt kegyetlenül expresszív és egyben technicista. Ilyen például a 2016-os Összerendeződés című műve.
A következő év és szál szintén a Színerő művésztelepén. Dávid váltott, olajról akrilra, és a technicizmus jegyében, hangsúlyosabban kezdett el maszkolni. A kettő összefügg, mert olajnál hosszú a száradási idő, ezért a maszkolás nagyon körülményes. Azt gondolom azonban, hogy így Dávid expresszív energiáit rétegről rétegre szét lehetett bontani, tehát nem önrombolók, hanem egymásra épülők voltak a létrehozott layerek. Az akrilnak más a felülete, nem olyan testes és súlyos, mint az olaj. Sokkal játékosabb, könnyedebb. Légies, mint egy fuvallat és Dávid ecsetvonásai úgy hullámzanak, tekeregnek, mint egy finom selyemsál. Ezt láthatjuk például Zazie 1, Zazie 2 vagy a Füle 1 képeken.
Így már tiszták maradnak a színek és a terek, a maszkolás megvédi ragyogásukat, és ahol kell, felerősíti lazúros fényüket. Ez a gesztushullámzás át- meg átszövi a különböző rétegeket, tereket és kibogozhatatlanná teszi az ecset útját. Kicsit hasonlóan, mint a francia Bernard Frize, de ő sok segédkézzel dolgozik egyszerre, vagy Katharina Grosse, aki szórt-lapátolt homokkal, salakkal is maszkolva és fújva ér el a furcsa, roncsolt tereket. Dávid képein nem mindig értjük, hogyan folytatódnak színpászmái, hogyan bukik alá, vagy vált színt, fantasztikus tereket és színviszonylatokat hozva létre. Az azonban biztos, hogy mindez saját munkásságában sem előzmény nélküli. Erre példa a Szarvak (2013), a Szombatról péntekre (2012) vagy az F. B. Afrikából (2012) és a JLB (2015), s még sorolhatnám.
Mindenképpen meg kell említenem Keserü Ilona nevét, aki a pécsi színbombát ledobta már vagy hatvan éve. Hál’ istennek azóta is hat és színezi Pécs és az ország művészeit is. És ha az országos átlagot nézzük, akkor az egy főre jutó színes absztrakt festők száma talán Pécsett a legnagyobb. Ennek persze előzményei is vannak Martyn Ferenctől Lantos Ferencig és a már említett Keserü Ilonáig, de még a Lantos-fiókák, a Pécsi Műhelyesek korai színes geometrikus képeit is idesorolom, mint pécsi hatást. Kortársai közül Ernszt Andrást és Somody Pétert, valamint a fiatalabb Bóbics Diánát emelném ki, de nagyon távolról talán még Mulasics Laci is visszainteget. Látjuk tehát, nem légüres térben épül Szentgróti Dávid életműve.
De menjünk tovább, és vegyünk elő még egy szálat. Dávidnak a maszkolásokat tekintve nagyon pontosan tudnia kell, hogy mi hova kerül, mi hol folytatódik, és milyen színnel repül tovább az ecset és a térbeli bújócska. A maszkolás határokat húz, elválaszt, mert a maszkolás a rend. Elkezdenek a képek rendszerben, négyzetrácsos szerkezetben felépülni. A Meditációk 5–6 (2019) vagy a Tardos 1 és a Bonita camisa (2021), vagy a nekem kedves, de kicsit kilógó, majdnem geometrikus Frames (2019).
Amikor már azt gondolnánk, hogy itt jön a „pécsi geometria”, akkor lép be a történetbe még egy szál, ez pedig a kör vagy pötty. Ezek nem plasztikusak, nem golyók, mint nálam, hanem síkszerűek, de mindenképpen szabályosak, és rajta vannak a kép síkján. Az az érzésünk, mintha egy digitális játékot látnánk, ahol föl és le mozgathatnánk pöttyeinket a kijelölt sávokban, barlangokban. Azt hiszem, ez mindenképpen egy posztdigitális, a posztinternetre való reflexió, játékos és festői válasz.
De a pöttyök nem nyugszanak, tovább mozognak és mint a Photoshopban, inkább színsávokat húznak vagy törölnek maguk után. Ezek a sávok nem lengedeznek, mint egy sál a szélben. Nem lazúrosak, hanem fedők és teljesen a síkon, a vászon síkján léteznek.A tériség átalakul, már nem az ecsetgesztus bujkál kibogozhatatlanul, hanem tisztán és egyszerűen kimondott színsávok, csíkok vannak. Mintha a téri illúziót Clement Greenberg-szerűen elhagyná és egy kicsit popos atmoszférájában grafikusabb világot építene. Szép példa erre a 2022-ben készült az Impr, a Simpathy és Simpathy 2, vagy az egyik utolsó kép – az én kedvencem –, a Levels, amelyen a csíkok már geometrikusan kiegyenesednek.
Már-már Lantos-féle kazettákat, négyzeteket, repetitív ritmusokat vélek felfedezni, és itt talán a szálak is összeértek. Talán mégiscsak az a „pécsi geometria”… Talán, mert azt gondolom, hogy Szentgróti Dávid nem áll meg, folyamatosan alakul, fejlődik az amúgy is nagyon magasra tett mércének megfelelő színvonalon.
Nyitókép: Horváth S. Gábor
Szentgróti Dávid Összerendeződés című kiállítása 2023. március 4-ig tekinthető meg a VILTIN Galériában (1061 Budapest, Vasvári Pál utca 1.).
