nagy halat akartam megfogni: a világ legmélyebb algebrai tételét megcsinálni, többször megcsillant, egy-egy pillanatra megláttam, de annyira síkos volt, hogy mindig kicsúszott a kezemből. Ha még egyszer születnék megfognám. A hal is akkor tudja meg, hogy milyen jó a vízben, ha kiveszik belőle. Egy tudással gazdagabb, de már késő… – Varecza László kesernyés szavai ezek, aki 1970-ben publikálta Konkrét és absztrakt struktúrák című, mondhatni, botránykönyvét, amit a matematikai közélet – finoman szólva – megosztó érdeklődéssel fogadott.

 

Szakmai pályáját, nem kis mértékben a szerző intranzigenciája miatt (is) ellehetetlenítették, az ellenérzés, netán ellenállás – úgy tetszik – tizenhárom évvel halála után még kitapintható – és hát tapasztalatból tudjuk, ezek az idegenkedések igen lassan – ha egyáltalán – tűnnek el az időfolyamban, sőt, gyakorta ismételten fölszínre bukkannak, pusztán csak a beidegződések kétes reflexiói hatására.

Nem tekintem véletlennek, nem is az, hogy ennek a szövegnek az élére került egy kíméletlenül eltaposott tudós kései reflexiója pályája lényegére, hiszen rendületlenül ezt tapasztaljuk: mind a tudományos, mind a művészeti életben. Egyáltalán: a szellemi innovációk születésükkel magukkal hozzák, mint az elevenszülő állatok a méhlepényt, a bénító gyanakvást, amely szokás szerint kijár minden újnak, akár tartósan, ha nem lehet gyorsan elfojtani.

 

Az averzió elsődlegesen értetlenségből, ismerthiányból fakad, ám kikerülhet szakmai féltékenységből, pozícióféltésből, mi több – jócskán megéltük ennek jó néhány formáját –, ideológiai elutasításból, alkalmasint a fölsoroltak összességéből; ahhoz, hogy ez a közös front összeálljon, szélesebb, mondjam úgy, társadalmi indulatközösségre van szükség, mára pedig a mindennapok példái szembesítenek bennünket a lehangoló szándékkal: a magasabb, kvalitásosabb, szellemileg igényesebb mérlegelést, felelősségteljesebb közösségi gondolkodást, etikusabb kérdésfölvetéseket kínáló művészet halálra ítéltetett, vagy pontosabb talán így: kipusztulásra szánta az álságosan demokratikusnak címkézett tömegtársadalom, amelyben ma már gyerekes naivság lenne azt a minőségi kisebbséget keresni, amit egykor José Ortega y Gasset még érzékelni vélt, a politikai bandaharcok réges-rég szétzilálták már az ilyen eszmei közösségeket, tagjai vagy betagozódtak a méltatlan küzdelmekbe, vagy szellemi gerillaharcot folytatnak az intellektuális tisztesség nevében.

 

Magam részéről efféle gerillaharcosnak tekintem Jancsik Károly festőművészt, akiről – megítélésem szerint – lepereg az álszent és kedélyes anatéma, amely szintén fölvette a „befogadó” bájolgás álarcát, és amely elviselni látszik az általa rendre megfogalmazott kihívásokat, kezdve azzal a merész ötlettel, hogy újra strukturálja a festői vászon fölületét, absztrakt halmazokat hozzon létre, amelyek a kép univerzális halmazában találják meg helyüket és társaikat, illetőleg a rájuk irányuló vagy velük működtetett műveleteket, már-már szinte a matematikai strukturalizmus rigolyái szerint; tudván, ezekre a rigolyákra kifejezetten ügyelnie kell, használnia szükséges azokat, hogy esztétikai minőséggé épüljön meg a szerkezet, a kompozíció, a kép szilárd alapja; és ahogy jó ideje tapasztalom, elrendezettségük eleve eltér a hagyományos (konkrét és hangsúlyos pontokra hagyatkozó) komponálástól: a képfölület egészét kitöltő ritmikus építményt hoz létre, a kitűntetett pontok hierarchizáló ereje helyett a geometriába konszolidált ritmust választva alapelvül.

 

És itt már a matematikai gondolat kihívás olyan általános közegben, amely általában elidegenedett ettől a markánsan konzekvens, törvényekre hagyatkozó gondolkodástól, logikától, amely akár már az élet létrejöttében, az aminosavakban, a sejtekben, a kromoszómákban  kombinálta a matematikát, sőt, mindmáig megőrizte az élet lemagasabban szervezett formájának, az embernek –  absztrakt és konkrét létében; vagyis kifejezetten a létezés szabályait fogalmazta a számok jegyében törvénnyé; egy Jancsik-féle alkotó, aki elkötelezte magát az elmélkedésre, a szellem folyamatos megújítására, nem tehet egyebet, mint komolyan veszi az örökséget, amit a művészet története múltként mutat föl, de ami változatlanul aktuális, miszerint minden jelentékeny mű képes fölmutatni az emberi gondolkodás folytonos igényességét a jelenében, hogy tovább élhessen a jövőben, vagyis az adekvát személyiséget, a szabad alkotói egyéniséget, azt a misztikus Ént, amelyik egyre ritkább, kivált az ortegai meghatározás normája szerint: Yo soy yo y mi circunstancia, az ’én – én vagyok és a körülményeim’! ahogyan elmondhatta volna, vagyis elmondta, ugyan más szavakkal magáról a bevezetőben említett Varecza Laci (igen, Laci, mivel élete második felében így hívta/hívatta magát), és akinek struktúráit – remélem – nem egészen misztikusan, belelátom Jancsik Károly jelen munkáiba.

 

Képek a művész archívumából, engedélyével.

 

Jancsik Károly Hullámok című tárlata február elsejéig látható az újpesti Ifjúsági Ház (1042 Budapest, István út 17–19.) kiállítótermében hétköznap 9–20 óráig, hétvégén a ház programjaihoz igazodva.