Szeles idő lesz, 2022
A környezeti tényezőkből fakadó életbizonytalanságok, egymást követő, egymásba fonódó válsághelyzetek olyan mértékben határozzák meg a kor emberét, hogy általános világnézeti bizonytalanság van kialakulóban. Sokan igyekszünk megérteni az összefüggéseket, van, aki nem vesz róla tudomást, van, aki iróniába ágyazott menedék után kutat, hárít, humorral tompít, a múltba réved, van, aki kiabál, és van, aki magyarázatot keres. Hiszen, ha értjük, kiszámíthatóbbnak tűnik a világ, előre láthatóbbnak a jövő. Ha pedig a lét bizonytalansága felülkerekedik rajtunk, a szorongásban, Heidegger szavaival „a mindennapi otthonosság szertefoszlik”, a szorongás megélése tehát az otthontalanság érzésével párosul, ami pedig szorosan köthető az identitás meg(nem)élésének lehetőségéhez.
Szeles portré, 2022
Az egyén és társadalom viszonyában ma aktuális egzisztenciális krízisekről szokás beszélni, ami a határhelyzetekben megnyilvánuló szorongás jeleiben mutatkozik meg. Amennyiben a szorongásélmény kollektivizálódik, vagy ha eleve a kollektív tudat részeként értelmezzük, akkor társadalmi jelenségről beszélhetünk. És valóban beszélhetünk, a festészet, a szobrászat, a költészet nyelvén – ha úgy tetszik, és ez még attól sem függ feltétlenül, hogy mely identitásforrások nyomán definiáljuk önmagunkat. Az is az alkotó szubjektív döntéseinek sora, hogy mibe manifesztálja kríziseit.
Vihar előtt, 2023
Lényegében az értéket nem annak kellene meghatároznia, hogy milyen médiumot, milyen formavilágot használ, mennyire „kortárs” a nyelvezet, hanem hogy az érzékek és szellemi tartományok mely fokán értelmezhető a befogadó számára a szubjektum szemüvegén keresztül közvetített mondandó. Nem lehet vita tárgya, hogy a művészet valamely műfaja halott-e vagy sem – hiszen a festészet például, évezredes múlttal maga mögött, láthatóan virágzik –, az újdonság magában a jelenben, a releváns kérdés- vagy problémafelvetésben ragadható meg.
Őszi preraffaelita emlék, 2023
Szellemi előképként Jakatics-Szabó Veronika Gabriel Marcelre hivatkozik. Talán Marcel szubjektív éntörténetének magyarázatában talál szellemi rokonságra, hiszen szerinte az első alapvető dolog, hogy az énnek története van: „A jövőhöz viszonyítva a transzcendens személyes lét nem valami passzív dolog a tudatfolyamat alatt, hanem olyan tartalommal rendelkező »permanens«, amelynek a lényegéhez tartozik, hogy története legyen. De: az egyén története nem azonos az életrajzával.”
Kirándulás, 2021
A művész festészetében ugyanis leginkább saját történeteinek metamorfózisai villannak fel, képeit egyfajta archaizáló hangnem révén lengi be a misztikum burka, s a narratíva fragmentumok rendezettsége leginkább tematikus keretek mentén rajzolódik ki. Ezen az alapon gyökerezhetett meg figurális festészetének elvi aspektusa, a képcímekkel is hangsúlyozott metaforák, és erős szimbolikus képi világában mintha a fent említett heideggeri gondolat sajátos értelmezését látnánk kibontani.
Széllel szemben I., 2021
Jakatics-Szabó Veronika Széllel szemben sorozatában a szél, az ár, az ellen- és szembenállás a hiábavalóság és a nehézkesség fogalmaival hozható kapcsolatba. A kiállítás vezetőjének szövegéből kiolvasható, hogy a címnek választott költői kép mögé rejtett üzenetet az alkotó valamiképp társadalmi szinten lokalizálja, kelet-közép-európai sajátosságként értelmezi, és hozza világos összefüggésbe az egzisztenciális létélmények közösségi megélésével.
Széllel szemben II., 2021
A képi világ és a színhasználat, a történetszeletek egybefűzésének módja Jakatics-Szabó Veronika munkáiban egységes, következetes formanyelvet rajzol ki. Művészettörténeti előzmények a középkori olasz festészettől a posztmodern művészetig akadnak, de a hétköznapi események humorral és szarkazmussal kifordított megjelenítési módja nagyon is kortárs. A nézőpontok váltogatásával, a képbe illesztett váratlan elemmel és a spontán fotókat megidéző kompozícióval igazán eredeti hangot üt meg a festő. A vászonra vitt gouache alkalmas arra, hogy kissé elvont, absztraháló táji háttér vagy környezet rajzolódjon ki, illetve az alakokat finoman stilizálja.
Széllel szemben III., 2021
Az emberi figurák éppen a stilizálás révén válnak szerves részeivé az őket körülvevő környezetnek, amely hol meghatározhatatlan, természeti erők uralta kietlen vidék, hol semleges belső tér, amely megfelelő játéktér egy szimbolikus aktus befogadására. A táji hátteret jellemzően az érzékletesen hangolt égbolt határozza meg, a fák és a tárgyi elemek ebben a szinte metafizikus térben a feszültség megteremtésére szolgálnak, az ember tusájának terepei. Az egyebként személytelen figurák, rezzenéstelen arcok inkább passzív elszenvedőkként tűrik a történéseket, semmint hogy védekező vagy támadó ellenállást tanúsítanának.
A legtalálóbb példa erre az Akiket elsodort a szél című kép, amelyen az alakok felröpített színes babákra emlékeztetnek, de a sorozat többi darabján is a dolgok mintha inkább megtörténnének velük, nem vesznek részt a történések alakításában. A sorsszerűség keserű szele ez, amely átható, és jelenléte állandó – nem csupán a festmény kedvéért iderendelt örvény –, vagy előtte volt és utána lesz valami más? Mennyire determinált a történések sora, vagy egyáltalán beszélhetünk-e arról, hogy univerzálisan vagy lokálisan determinált valami? A képek hangulata, az abszurditás jelenléte némi pesszimizmust sejtet, amelyet ugyanakkor helyenként felold és humorral (vagy inkább öniróniával?) fűszerez az alkotó. Azonban a veszély még a visszafojtottan békésnek tűnő kompozíciókon (Széllel szemben I., Ugrás alkonyatkor) is erős tényező, s némi baljós atmoszférát kölcsönöz a teljes sorozatnak.
Tornázas autók felett, 2021
Jakatics-Szabó Veronika kelet-közép-európaiságról beszél a kiállítás bevezetőjében. Munkáin arra kérdez rá, vagy inkább azt hangsúlyozza, hogy valami regionálisan történik-e vagy sem, sajátos helyzet-e kelet-európai régióban élő alkotónak lenni, és ha igen, mi a sajátossága. Úgy tűnik, a festészet terepét kifogástalanul uralja. Nyelvezete felismerhetően karakteres, a rajzi és festői megoldásokban nem kell megalkudnia, hogy egy-egy témát pontosan úgy bontson ki, ahogyan elképzeli. Alapkérdései, melyek a kiállítás koncepciójában megfogalmazódnak, valós egzisztenciális léttapasztalatokról árulkodnak, olyan tapasztalatokról, amelyek elbizonytalanítják a nézőt is. Könnyen azonosulhatunk ezzel a világgal, s talán ez éppen azzal magyarázható, hogy történetünk gyökerei azonosak, az irónia és a fanyar humor támaszunk, a lét bizonytalansága közös élmény, még ha a szubjektív valóság mindannyiunk számára lehetőségét kínálja az egyéni megéléseknek is – értjük egymást.
A Széllel szemben kiállítás arról nyithat diskurzust, ami ma nemcsak a művészettel foglalkozó szakembereket, hanem mindannyiunkat valamilyen módon érint: arról a mindennapok szűrőjén keresztül újra és újra előbukkanó alapkérdésről, vajon a kiszámítható állandóság vagy a kevéssé megjósolható kimenetelű változás az üdvözítőbb. Az identitásról milyen léptékben gondolkodhatunk, és alapvető létélményünket milyen tényezők határozhatják meg. Közelebbről pedig arról, hogy szubjektív valóságunkat milyen módon rakjuk össze saját narratíváink képkockáiból.
A szerző művészettörténész
Jakatics-Szabó Veronika Széllel szemben című kiállítása február 8-tól március 7-ig tekinthető meg a K.A.S. Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 9.).
