Sok olyasmiről is, ami tőlünk (látszólag) nagyon távol áll, mint például a posztkolonialista világ nehézségei, vagy a különböző elfoglalt területek és földrészek őslakosai felé irányuló bocsánatkérések és jóvátételek. Bár a bocsánatkérésekre és jóvátételekre igényt tartók sorába időnként mi is beállunk, és a pusztulás, a mészárlások, a háborúk és a nyomorúság elől menekülők ügye az egész világot érinti, mégis gyakran kívülállóságot és zavart éreztem. Spoilerként el is mondom az elején szubjektív benyomásaimat: olyan volt idén a Biennálén sétálni, mintha egy hangos és kikerülhetetlen hangzavarban mindenki különböző nyelveken fújná a magáét, de arra már nincs kapacitása, hogy a másik mondanivalóját is meghallja.
Főkurátor: Adriano Pedrosa
Ő Brazília legfontosabb kortárs múzeumának, a MASP-nak (Museu de Arte de São Paulo) a művészeti igazgatója. Jogi és művészeti diplomát is szerzett, kritikai művészettörténet-írást tanult a California Institute of the Artson. Számtalan fontos művészeti folyóiratban publikált, biennálékon kurátorkodott, például az említett São Pauló-i Biennálé mellett a 12. Isztambuli Biennálé társkurátora és a 9. Shanghai Biennálé São Paulo-pavilonjának kurátora (2012) volt. A MASP-ban számos kiállítást rendezett, egyéni tárlatok mellett átfogó narratívákat felvonultató tárlatokat: Gyermekkor története (2016), Szexualitás története (2017), Afro-Atlantic Histories (2018), Women’s Histories, Feminist Histories (2019), Histories of Dance (2020), Brazilian Histories (2022). 2023-ban a New York-i Bard College kurátori díjjal tüntette ki.
Stranieri Ovunque – Foreigners Everywhere
A La Biennale di Venezia 60. nemzetközi központi, tematizáló kiállítása a Párizsban alakult, jelenleg Palermóban működő Claire Fontaine kollektíva 2004-es munkájától kölcsönzi a címét. A neonmunkák a kiállítás bejáratánál ötvenhárom nyelven égetik a retinánkba, hogy ott vannak az „idegenek mindenhol”. A nyelvek között néhány már kihalt nyelv, egykor leigázott népek nyelve.
Torinói művészcsoportra is utal a Claire Fontaine közösség, akik a 2000-es évek elején a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen küzdöttek Olaszországban, tőlük származik a Stranieri Ovunque neon.
Koncepció
A 2024-es Biennale Arte kiállító művészeinek fele nő, nincsenek képzőművészeti sztárok, de vannak autodidakták, naivak, a művészeti intézményrendszeren kívülről érkezők.
Olyan világ áll a kiállítás hátterében, amelyben sokféle krízis zajlik, háborúk dúlnak, természeti katasztrófák történnek és emberek indulnak el, országokon, nemzeteken, területeken, hivatalos határokon át. Az idei biennálé nemcsak az identitásból, nemzetiségből fakadó különbségeket és egyenlőtlenségeket világítja meg, hanem a nyelv, a fordítás veszélyeit és buktatóit is kifejezi.
Többféleképpen fordítható a Foreigners Everywhere kifejezés, fordításonként eltérő jelentésrétegeit lehet kiemelni. Külföldiek mindenhol vannak, bárhová mész, mindig találkozol külföldiekkel – ők/mi mindenhol ott vagyunk. Másfelől idegennek is lehet fordítani, s valóban, végső soron valahol te is idegen vagy.
Ezeken kívül nagyon sajátos, helyspecifikus jelentést kap: Velence olyan város, amelynek őslakosai római városokból érkezett menekültek voltak, olyan város, amely egykor a Földközi-tenger nemzetközi kereskedelmének legfontosabb központja volt. Később a Bonaparte Napóleon által uralt Velencei Köztársaság fővárosa, majd Ausztria birtoka. Lakossága ma körülbelül ötvenezer főből áll, de főszezonban átlagban százhatvanötezren koptatják a sikátorok évszázados köveit. A városba látogató utazók többségükben kiváltságos külföldiek, de itt Velencében mégiscsak idegenek, amit a helyiek, ha csak lehet, éreztetnek is velük.
A művészek mindig is utaztak, mozgásban voltak, tanulmányi utakat folytattak. A 2024-es Biennálé tehát elsősorban azokra a művészekre figyel, akik maguk is külföldiek – bevándorlók, emigránsok, diaszpórák, emigránsok, száműzöttek vagy menekültek –, különösen azokra, akik a globális dél és a globális észak között mozognak. A migráció és a dekolonizáció kulcsfontosságú téma itt.
2024-ben a Velencei Biennálén nyolcvannyolc ország vesz részt, amelyek közül négy most először: a Benini Köztársaság, Etiópia, a Tanzániai Egyesült Köztársaság és a Kelet-Timor Demokratikus Köztársaság. A Panamai Köztársaság és Szenegál először rendelkezik saját pavilonnal.
Művészek
A kívülálló művész került most középpontba, aki a művészvilág peremén él, legyen üldözött vagy az intézményrendszeren kívül alkotó autodidakta, népművész, esetleg őslakos, akit gyakran idegenként kezelnek szülőföldjén.
Emblematikus jelenléte van az őslakos művészeknek a Központi Kiállításon, a Giardiniben, a főépület homlokzatára a brazil Makhu kollektíva festett monumentális falfestményt, az Arsenale Corderie-ben a Maataho kollektíva, az első teremben pedig az Új-Zélandról érkezett Aotearoa nagyszabású installációja látható. Európából három figyelemreméltó női kívülálló művész mutatkozik be: Madge Gill az Egyesült Királyságból, Anna Zemankova Csehországból és Aloїse Corbaz Svájcból.
Először szerepel Velencében a kiállító művészek többsége, a kurátori szándék szerint történelmi adósságot törlesztenek nekik ily módon. A kurátor reményei szerint az eddig ismeretlen alkotók munkáinak egymás mellé helyezéséből új kapcsolatok születhetnek, új asszociációk és párhuzamok mutathatják meg magukat.
Marco Scotini 2005 óta fejlesztett projektje is, az engedetlenségi archívum a művészeti gyakorlatok és az aktivizmus közötti kapcsolatokra fókuszál. A videóarchívum itt látható szekciója harminckilenc művész és kollektíva 1975 és 2023 között készült munkáit tartalmazza.
Amolyan vizuális esszéként új kurátori gyakorlat elindításához, amely újraalkotja a modernizmus határait és definícióit a Központi Kiállítás Nucleo Storico része a XX. századi Latin-Amerika, Afrika, Közel-Kelet és Ázsia alkotásait gyűjti egybe. Az euro-amerikai modernizmus történetét jól ismerjük, de a globális déli modernizmusok nagyrészt ismeretlenek maradtak, vagy legfeljebb a régió szakembereire korlátozódtak, ám ezeknek a műveknek az összekapcsolása és közös kiállítása megmutatja, hogy a déli történetek összefonódnak az északiakkal, az európai modernizmus a XX. század során jóval túlmutat Európán. A gyarmatosítással gyakran összefonódva a globális dél országainak számos művésze utazott Európába, hogy megismerkedhessen az ottani művészettel. De visszatérve a globális délre, a modern művészek gyakran párbeszédet folytattak helyi és bennszülött narratívákkal.
A Központi Pavilon egyik terét portréknak és emberi reprezentációknak, a másikat az absztrakcióknak szentelték, itt mutatták be a Casablancai Festőiskola műveit. Az absztrakt részben figyelemre méltó az az irány, amely elszakad az európai konstruktivista hagyományoktól, a függőlegesek és vízszintesek merev, merőleges vonalaival szemben előnyben részesíti az organikusabb, görbe vonalú formákat és az élénk, feltűnő színeket. A Nucleo Storico harmadik terme a XX. században külföldre költözött olasz művészekre fókuszál, akik karrierjüket Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában, valamint Európa többi részén és az Egyesült Államokban teljesítették be, beágyazódva a helyi kultúrákba. Negyven első- vagy másodikgenerációs olasz művész alkotásait állították itt ki.
Számomra a Központi Kiállítás különösen szerethető része a textilmunkáké volt. Az alkotások a mesterség és a kézi készítés elismerését mutatták, de az anyaghoz a hagyomány tiszteletén keresztül is lehetett kapcsolódni, fontos szerepet kapott az ismeretek és gyakorlatok átadása apáról vagy anyáról fiúra vagy lányra, illetve testvérek és rokonok között.
Arany Oroszlán
A legjobb pavilonért járó fődíjat az 1970-es születésű ausztrál Archie Moore, egy aboriginal multimédia művész kapta. Kith and kin/Rokonok és rokonság című kiállítását az Ausztrál Pavilonban a legjobb nemzeti részvételért járó Arany Oroszlán-díjjal jutalmazták, amelyet a zsűri „csendesen erősnek és hatásosnak” minősített, és dicsérték „az elfeledett múlt közös veszteségének feltárásáért”. Moore a megnyitó előtt körülbelül két hónapon át dolgozott a pavilonban a hatvanötezer évet felölelő, teljes falat betöltő, krétával megrajzolt genealógiai táblázatán.
Alkotása egyszerre személyes és politikai, hiszen a saját családfája mellett megmutatja, mennyire összekapcsolódik mindenki mindenkivel. Kézzel, krétával rajzolta meg a First Nation családfát, amely a falakon át felkúszik a mennyezetre. Moore olyan intenzív kutatása eredményeként megszerzett hivatalos állami dokumentumokat halmozott fel a pavilon közepén egy vízben álló hatalmas asztalon, amelyek mindegyike a rendőrség őrizetében életüket vesztett ausztrál őslakosok halálával kapcsolatos. Mégis, többezer nevet tartalmazó archívumával Moore felcsillantja a gyógyulás lehetőségét.
A díj átvételekor Archie Moore ezt mondta: „Miközben a víz a velencei csatornákon át a lagúnába, majd az Adriai-tengerbe áramlik, onnan az óceánokba és a világ többi részébe jut – körbefogva Ausztrália kontinensét –, összeköt mindannyiunkat itt a Földön. Az őslakos rokonsági rendszerek az összes élőt egy nagyobb rokonsági hálóba foglalják. Mindannyian egyek vagyunk, éppen ezért törődnünk kell minden élőlénnyel itt a Földön.”
A képek a szerző felvételei
La Biennale di Venezia 60th International Art Exhibition - Stranieri Ovunque – Foreigners Everywhere – Venice (Giardini and Arsenale) november 24-ig látható.
