Mondhatjuk, hogy ez egy zöldségsaláta, de nem káposzta, paradicsom vagy paprika.
◼Balla Andrást kérdezem: Miről szólt egykoron, alakulása idején, 1973 körül az STB-csoport, s vajon ugyanarról szól-e ma is – már amennyiben eltekinthetünk attól, hogy időközben sok minden megváltozott körülöttünk? Jellemezhető az STB-csoport tevékenysége a változás és a változatlanság relációjában?
Az STB-csoport szellemisége kizárólagosan tulajdonképpen egyikünk tevékenységével sem azonosítható. Hiszen van köztünk festő, a másik filmes, a harmadik, jómagam kertépítész vagyok. Abban voltunk/vagyunk közösek, hogy a fotó mindannyiunk számára olyan kifejezési eszköznek mutatkozott, amely révén elmondhattuk véleményünket a körülöttünk lévő világról. Ugyanakkor nem tartjuk magunkat fotóművészeknek, maximum fotográfusoknak vagy alkalmi fotográfusoknak, sőt azt is mondhatnám, hogy amatőr fotográfusoknak. Holott én például minden csínját-bínját kitanultam a fotó technikájának, így magamról talán elmondhatom, hogy profi vagyok. Mert éltem akként is. Csakhogy nem tetszett az a világ, így aztán eredeti végzettségemnek és szenvedélyemnek megfelelően többnyire a kertépítészet mellett maradtam, abból is éltem.
◼Az összeállt tagokból mégis hogyan, miként lett „zöldségsaláta”?
Mindhármunk egyéni megvalósulása és produktuma merőben más jellegű, mint az STB maga. Az STB: egy összeállt szellemi közösség. Rengeteget vitatkoztunk a művészetről, az életről, s idővel rájöttünk, hogy bizonyos dolgokról annyira egyformán gondolkodunk, ugyanazon dolgok tetszenek, vagy éppen nem tetszenek nekünk, ennek megfelelően ugyanazon jelenségek felé fordultunk kritikusan, ugyanazt kezdtük el karikírozni
◼Miért éppen STB lett a csoport neve?
Mikor Fábián László annak idején, jó negyven évvel ezelőtt megkérdezte, miért is választottuk az STB megnevezést, elmondtuk: neveink kezdőbetűi éppen alkalmasnak bizonyultak erre. De túl ezen: fontosabb volt a játék, a játékosság, amit munkáink közvetíthetnek. Beke László művészettörténész is érezte, miről van szó; ő az egyik legjobb művészcsoportnévnek tartja a huszadik század második felében. És Fábián László is többször elmondta: az STB egy szöveg előtti, s egy szöveg utáni sajátos megnevezés, ami valamiből következik, és valami következik belőle.
◼Hogyan jellemezné azt a művészetről való gondolkodást, ami az STB sajátja, profilja?
Alapvető koncepciónk, gondolkodásunk indítéka és esszenciája az volt, hogy amit a műveink által mondunk, megmutatunk, az olyan dolog legyen, amit tovább lehet és kell is gondolni. Jó példa erre a Lenin-portrénk. Ahogy ránézünk a kép egészére, fel sem tételeznénk – és hál’ Istennek ezt a pártemberek sem vették rögtön észre –, hogy nem a szokványos felirat áll mellette: Tanulni, tanulni, tanulni. Helyette ez szerepel: STB, STB, STB… Amikor ez tudatosult, mert hát utóbb mégiscsak feltűnt, óriási botrány kerekedett belőle. Csakhogy az emberek akkor már beszéltek róla.
Azt akarom ezzel jelezni, hogy a bevett, szokványos vagy megszokott dolgokon csavarintottunk egyet, s a humoros, valamint a rendkívül mélyen kritikus hangvétel irányába tereltük a róla való gondolkodást.
Én például a szocialista kultúráért díjamat a munkásmozgalmi emlékművek szocialista eszmeiséget kifejező ábrázolásáért kaptam. Döbbenet! Ugyanis úgy gondoltam, hogy egyáltalán: falra sem kerülhetnek a fantasztikus fáklyavivőt és egyebeket karikírozó képeim. Nem így történt. Mert nem értették, illetve félreértették a szándékomat. Mi több, meg is dicsértek. Csak három év után robbant ki a botrány – egy másik kiállítási konstellációban –, amikor valaki elkezdte gyanítani, hogy nem is egészen úgy áll a dolog, mint gondolták.
◼Művészetüknek szándéka, célja volt – ha nem is a radikális, de – valamiféle rebellió?
Nem voltunk ellenállók. Az STB-csoport tevékenységében a játékot kell hangsúlyoznom, és nem az ellenállási szándékot. Játéknak tekintettük a művészetet! Még ma is mereven elhatárolódunk attól, hogy meg akartuk volna változtatni a rendszert. Persze szerettük volna, de erre semmi esélyünk nem volt.
Hasonló fricskákkal jelentkeztünk, amíg csak lehetett, mint például ef Zámbó István és „csapata”, az A. E. Bizottság, de mi ezt nem tudtuk zenében előadni, hiszen hármunk közül csak én zenélek. Mi a képes szekvenciákra mentünk rá, a filmes kifejezésre öt-hat képben, egy tablóra kirakva, ami egy eseményt beszélt el fotográfiákban – természetesen teljesen szokványos, ám itt olvasva váratlanul ambivalens és antagonisztikus szövegekkel.
Például az ún. szocializmus idején szokás volt, hogy hetenkénti váltásban a közösségi terekben képes tablókat helyeztek el aláírásokkal: tíz darab 18×24 centiméteres fényképet, s ez így olyan volt, mint egy mozis filmhíradó fekete-fehérben. Mindenféle hírek szerepeltek rajtuk, jobbára politikai jellegű képes beszámolók gyáravatásokról, ki érkezett meg, ki ment el, mit csináltak a politikai szereplők. Ez adta az ötletet, hogy az STB-csoport is részt vegyen ebben a „képmozgalom”-ban, az MTI Képes Híradóban – STB-re javítva az MTI betűket. Mi két helyen, az Esztergomi Művelődési Házban és a Labor Műszeripari Művekben mintegy három hónapon át cserélgettük hasonlóképpen a képeket, mindig új és új képanyaggal töltöttünk fel egy hasonló tablót azonos betűszedésű feliratokkal arról, hogy mi történt velünk. Meglepő módon egyetlen szakszervezetis vagy pártvezető sem vette észre az akciónkat. Persze egyébként sem foglalkoztak velük: látták, hogy ki van rakva, a feladat kipipálva, de nem nézték meg, hogy mi szerepel rajtuk. A dolgozók ellenben roppant jól mulattak rajtuk, mert humorosak voltak. Végtére is azzal kísérleteztünk, hogy meddig merünk vagy tudunk úgy elmenni, hogy ne vegyék észre.
◼Milyen jellegű, életük mely területéről származó képekkel örvendeztették meg a közönségüket?
Például volt egy olyan képsorozat, amelyen egy Rock and Roll-verseny után kaptak lencsevégre, holt fáradtan, kezemmel az asztal szélét támasztva, s még az is látszott, hogy nem vagyok alkoholmentes. A képfeliratok pedig ilyesmikről szóltak: Balla András alkotói válságban van, súlyos a helyzet, egészségügyi szakemberek vizsgálták meg, és hasonlók. Blőd szövegek jelentek meg a képek alatt ugyanolyan elrendezésben és betűtípussal. Játéknak tekintettük, játszottunk a képek nyelvén.
◼Milyen tematika vagy kronológia köré szerveződik az STB-csoport mostani kiállítási anyaga, amely egymást követően három helyszínen is bemutatkozik: Esztergomban, Budaörsön, majd Pesten, a Fészek Galériában?
A legendás, mondhatom, ikonikussá vált képeinket mindenképpen kirakjuk, elsősorban emlékeztetőül. Már csak azért is, hogy aki esetleg még nem találkozott velük, az láthassa, hogy miből mi következett. Sajnos ma már csak ketten vagyunk, de elővettünk egyéb régi dolgokat is, amelyeket felfrissítettünk, aktualizáltunk.
◼Mit jelent esztergomi művésznek lenni?
Mihez képest? Kisvárosban élünk, igaz, egyikünk már nem él, Sipeki Gyula hét éve hagyott itt bennünket. Kisvárosban élünk, de nem kisvárosi művészek, hanem kisvárosban élő művészek vagyunk. Ez azt jelenti, hogy egészen másként tekintünk a művészetre, mint ahogyan az egy kisvárosban illik és szokás, vagy éppen elvárt.
A szentendrei művészek, mint ef Zámbó István vagy
feLugossy László – és itt persze hosszan sorolhatnám a neveket – sokkal szerencsésebb helyzetben vannak, mert merőben más közegben léteznek. Ők edzettebb közösséget alkotnak, ugyanakkor a közönségük is edzettebb. Érthető, hiszen ott akkora múltja van az avantgárdnak vagy éppen a neoavantgárdnak, amilyenről Esztergomban nemigen beszélhetünk. Így aztán az STB-csoportnak sokkal nehezebb dolga volt annak idején, és később is, mint a szentendrei művészeknek.
◼Mihez képest volt az STB-művészcsoport másként gondolkodó?
Elsősorban ahhoz a művészeti közeghez, domináns művészetszemlélethez képest, amely közvetlenül körülvett bennünket. Úgy gondolom és remélem, ez nyilvánult meg munkáinkban, képeinkben és akcióinkban.
