Anna Margitnak (1913–1991) a teljes XX. századon átívelő festői életművét bemutató kiállítás sűrű, torokszorító, revelatív és tanulságos élmény. Kétszázhúsz mű és egy monumentális, négyszáznyolcvan oldalas katalógus foglalja össze a traumáktól terhes múlt századi művészet történetének különösen mély œuvre-jét, melynek legfőbb állítása: Vagyok, aki vagyok!
Fotó: Szántó András
Igen nagy várakozással néztem meg a tárlatot, annál is inkább, mert Kolozsváry Marianna művészettörténész-kurátor immár sorozattá terebélyesedő kutatási és kiállítási sorozatába értelemszerűen és következetesen illeszkedik Anna Margit életművének feldolgozása. Irányításával az elmúlt évtizedben a magyar avantgárd kiemelkedő szereplőinek sok esetben mélyen összefonódó munkássága, Korniss Dezső, Bálint Endre, Ország Lili művészetének értő bemutatása valósult meg.
Ars poetica
Miközben hajlamosak vagyunk úgy vélekedni, hogy a magyar képzőművészet története tele van stilárisan besorolhatatlan életművekkel, amilyennek Anna Margité is tűnhet, valójában a körülmények alapvetően meghatározták e művészsorsok alakulását, melyek hiteles tükörként rezonáltak a korszellem sajátosságaira. Anna Margit életműve a roppant magány élményéből fakad, s ebben, a magyar művészeti viszonyokra oly jellemző módon, korántsem volt társtalan, elég felidéznünk Vajda Júlia vagy Ország Lili munkásságát.
Fotó: Szántó András
A bábu megszólal című kiállítás első alkotása, nyitóképe, az 1970-es Ars poetica harsány színvilágú, dekoratív mű, amely a parasztfolklór elemeit citálja az Anna Margitra jellemző ironikus-parodisztikus kollázsszemlélettel. Tájképi közeget imitáló háttér előtt a vásári fényképezkedésre szolgáló, kerekes-rugós lovon ülő lovas maga a festő (fotóarca beragasztva), kis fehér szárnnyal a hátán. Ki ő valójában: angyal vagy múzsa? Leginkább az antihősnő megtestesülése, aki a paraszti vásárok mézeskalács Pegazusának hátán, amely lábak híján csak gurulni tud, a lassú előrehaladás monotóniájára van kárhoztatva, mert szárnyalni képtelen.
A festőnő múzsája
Az 1970-ben készült mű valódi ars poetica, Anna Margit művészi hitvallása, fanyar alkotói attitűdjének esszenciális gondolati megragadásáról szól, arról az általános érvényű metaforateremtési képességéről, amely az egész életmű alapja. A festmény mellett, loopolva egy 1977-es portréfilm részlete látható, amelyen Anna Margit egyetlen gondolatot ismétel: „Én nem tudok és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem.”
Az önarckép, az ember, a figurativitás Anna Margit művészetének gerincét képezi. Már korai korszakában is rengeteg önarcképet festett, a kiállításon az 1934 és 1945 közötti műveinek ikonosztázba rendezett sorát végignézve a néző tulajdonképpen rákényszerül, hogy végigbogarássza a festményeket és a rajzokat, jutalmul pedig Anna Margit festői szerepjátékainak, azonosulásainak és mimikrijátékainak gazdag tárházát fedezheti fel. Ki volt ő valójában? Körner Éva így írja le a művész korai szerepjátékönarcképeinek hátterét: „Anna Margit egyszerre volt egy művész társa, maga is művész, nő és zsidó; örökösen ezzel az összetett helyzettel szembesült. Mindez arra késztette, hogy kutassa, ki is ő voltaképpen.”
Gondolkodó
A korai művek identitáskeresésének izgalma azonban hamar beleütközött a történelem nagy eseményeinek falába: elveszíti nagy szerelmét, férjét és alkotótársát, Ámos Imrét, elpusztul családjának egy része, s e veszteségeket hosszú időre mélyen magába zárja. Megrendítő saját élettörténetének önmaga által nyújtott interpretációja: „Sajnos nem a fejem fölött vonultak el az események, megviseltek, megkínoztak, megtörtek a dolgok. Ezek nem egy, hanem sok, egy egész eseménysorozat… Ámos elvesztésével kezdődött, s ettől kezdve minden rossz volt. S mivel ez a kezdeti tragédia elég fiatalon ért, nyugodtan összegezhetem: egy tökéletesen elrontott élet van mögöttem. Ez vetítődik ki egyre erősebben munkáimban, s nem tudom kikapcsolni egyre depressziósabb látomásaimat, melyeket megfestek, hiszen ha itt is visszafojtanám, már rég megőrültem volna, amitől még mindig nem érzem magam bebiztosítva.” Sorsának egymást követő tragédiái ágyaztak meg annak, hogy életműve valójában „intenzív önéletrajzként” legyen olvasható.
Korai művei, melyek már az 1930-as évektől markánsan magukban hordozták a groteszk szemléletet, több forrásból táplálkoztak: férje, Ámos Imre elégikus, nyugodt, időtlenséget sugalló kiegyensúlyozottsága, mestere, Vaszary János franciás dekorativizmusa és síkszerűsége, illetve Farkas István látomásos, pszichikai mélységeket sejtető, expresszív realizmusa bukkan fel szürkés-párás tónusú szorongásos művein. Az indulás éveit azonban Anna Margit egész életében megtagadta, így e művek csak halála után váltak széles körben ismertté. Pedig az 1930-as évek még egy jó élet lehetőségének reményével kecsegtettek: önálló kiállítás 1936-ban az Ernst Múzeumban, majd Ámossal 1937-ben a nagy hatású párizsi út, ahol Chagall műtermébe is eljutottak. Az évtized vége felé pedig a szentendrei nyarak, ahol az inspiratív közeget a progresszív szellemiségű művésztársaság jelentette. Az általános antiszemita közhangulat azonban lassan elszívta a levegőt mindannyiuk elől, Ámos munkaszolgálatai, majd deportálása és végül eltűnése zárta le Anna Margit művészi indulásának fejezetét.
Február
A háború befejezése után a gyász az újrakezdés igényével elegyedett, nemcsak Anna Margit, hanem egész generációja számára. Az átmenet éveiben kibontakozó Európai Iskola (1945–1948) tagjaként kezdte el bábuit festeni, egy dehumanizált világ új embertípusát. A hatalmas fejű, esetlen testű, nem nélküli babák azt a sokarcú, univerzális identitást sűrítik magukba, amelyet a háború mélyen traumatizált. Elementáris fejsorozata, a „horrorbábuk” stilárisan egészen szoros párhuzamba kerültek a nyugati művészet eredményeivel: Jean Dubuffet, Paul Klee, Picasso és Joan Miró egzisztencialista figurafelfogásával. A szabadság intermezzója azonban rövid volt, 1949-től a legsötétebb diktatúra évei következtek, Anna Margit pedig azokhoz a művészekhez tartozott, akik nem kívántak behódolni a szocialista realizmus elvárásainak. 1950 és 1953 között alig festett, a gyermeknevelés és a nehézkes pénzkeresés töltötte ki minden idejét.
Fotó: Szántó András
A kiállítás meglepetése mégis a hallgatás éveiben készült művek bemutatása. Az 1950-es évek közepétől kezdte festeni a szimbolizmus és a szecesszió, illetve a Gulácsy Lajos képi világát idéző kompozícióit, parafrázisait, ezzel párhuzamosan pedig újraértelmezte önarcképeit is: a bábuból clown lett. Az 1930-as évek szerepjátékaihoz képest pedig érzékenyebb önreflexivitással, immár kendőzetlenül felmutatja a korosodás jeleit, a test és az arc metamorfózisát. A hárpiák, madárnők, szárnyas asszonyok, mitologikus nőtípusok groteszk interpretációi azonban messzebbre mutatnak, és feltételezik, hogy Anna Margit nehezen élte meg a patriarchális társadalom által elvárt klasszikus női vagy épp anyai szerepeket, amelyek röghöz kötöttséget és izolációt jelentettek számára.
Be van fejezve a nagy mű
Lassan és fokozatosan kezdtek feltörni belőle a háborús évek traumái: „Nem tudok szabadulni ettől a negyven évvel ezelőtti dologtól. Én ebbe belerokkantam. És belebetegedtem. Az egész családomat kiirtották. És nem akarok felejteni” – nyilatkozta Kabán Sándornak egy 1986-os interjúban. A bénult hallgatás után, viszonylag későn, az 1960-as évek második felében kezdi a hazai közbeszéd tematizálni a holokauszt traumáját, az első irodalmi feldolgozások – melyeket Anna Margit ismert, és bevallása szerint is hatással voltak rá – pedig az 1970-es évekre tehetők: Gera György
Fotó: Palkó György
Terelőút (1972), Gergely Ágnes A tolmács (1973), Ember Mária Hajtűkanyar (1974) és Kertész Imre Sorstalanság (1975) című munkái. Anna Margit munkásságában egyértelműen új fejezet kezdődött 1968 környékén: megrendezi hosszú idő után első egyéni kiállítását az Ernst Múzeumban, magánéletében második férjétől, Péter Imre grafikus-műkritikustól elválva vállalja a teljes autonómiát és egyúttal a magányt. Ekkoriban kezd el népművészeti, paraszti tárgyakat gyűjteni, s ebből kialakítani magának azt a sajátos miliőt Fillér utcai lakásában, amely szellemi-intellektuális menedékként szolgált számára. Festészetének központi témája a zsidóság és a holokauszt élménye lett: az emlékek pedig majdnem két évtizeden keresztül folyamatosan jöttek felszínre, önkiíró gesztusként olyan traumafeldolgozó mélyfúrást végzett önmagán, amelyhez hasonló radikális képi nyelvezet kevés akad a hazai vizuális művészetekben.
Angyal
Művészetét mély ambivalencia jellemezte, hiszen narratív-figuratív festészete a népi giccs tárgyi emlékein keresztül beszélt női/művész/zsidó identitásról, és olykor parodisztikus és gunyoros hangnemben dolgozta fel saját traumáit. Művészi kívülállásának ethosza is ekkor született, hiszen a korszak éppen enyhülő kultúrpolitikája révén megjelent progresszív művészeti irányzatok: a geometrikus művészet, az absztrakció, a neoavantgárd és a konceptuális művészet szemszögéből az ő mágikus-látomásos, önkiíró művészete egész egyszerűen avíttnak tűnt. „A modernista paradigmában értelmezték őt és értelmezte ő is önmagát, amibe azonban sehogyan sem illett bele. A szakmai kritika elmarasztalta, a közönség nagyra értékelte, a neoavantgárd nem vett róla tudomást” – jegyzi meg Turai Hedvig a katalógusban.
A kiállítás utolsó termei Anna Margit utolsó két évtizedének himnikus és monumentális műveit mutatják be: nyomasztó sűrűséggel, szíven ütő őszinteséggel és elementáris erővel sorakoznak harsány állításai, normákat nem tűrő víziói, amelyek kortárs szemmel döbbenetesen frissnek, elevennek és progresszívnek hatnak.
