Bács Emese kiállítása, Eötvös10 Budapest. Fotók: Hernád Géza
Sokan már körbejártuk a galéria terét, megnéztük a festményeket, biztosan mindenki számára akadt rajtuk ismerős tér vagy helyzet. Mi, mindannyian – ha máskor nem is, de idefelé tartva biztosan – ugyanezeken az utcákon haladtunk, hasonló közlekedési eszközöket használtunk, és azonos hétköznapi szituációkat éltünk át. Rólunk is szólnak tehát a most bemutatott festmények. Áttételesen mi is ott szerepelünk a vásznakon, bármelyik figura helyére behelyettesíthetők vagyunk.
Képzeljük most is el, hogy ott ülünk a metrón. Ilyenkor mit csinálunk? Körülnézünk? Elővesszük a telefonunkat? Figyeljük egymást? Vagy van itt esetleg más is, aki előveszi a vázlatfüzetét, mint Bács Emese, és vázlatokat készít? Amikor kiérünk az utcára, rutinszerűen haladunk napi útvonalainkon, vagy maradt még némi kíváncsiság néhányakban és figyelik az épületeket, a járókelőket, az utcán zajló életet? Vagy itt is az útvonalat böngészve a képernyőre meredünk?
Ezeket a helyzeteket láttatja Bács Emese a festményein. Látszólag semmi különös nincs rajtuk, talán jól is esik az ismerősségük. Vásznain bár más-más helyszínek jelennek meg, mégiscsak ismétlődnek a szituációk. Az ismétlés pedig egyben mindig nyomatékosítás is. A láttatás pedig mindig figyelemfelhívás is.
És ha valóban rólunk szólnak a képek, akkor felvetődik a kérdés, mit is kezdünk a rajtuk látott helyzeteinkkel? Tényleg beleolvadunk mindannyian a sematizált hétköznapokba? Tényleg a legfontosabb dolgaink a képernyőink mögött vannak? Tényleg elfordítjuk a fejünket az utcán fekvő emberek mellett? Tényleg, mi mit kezdünk a kacatjainkkal, az elhasznált ruhákkal vagy szemétnek vélt dolgokkal?
Azért kérdezem, mert a környezetünk életének szempontjából ez igen lényeges aspektus, amire itt, Bács Emese kiállításában kapunk is egyféle választ. Érdemes megfigyelni, hogy a vászon és a festék mellett mi minden található egy-egy képének felületén, miből állítja össze a kompozíciót. Védjeggyé vált már, hogy kidobásra ítélt anyagokat hasznosít újra műalkotásaiban. Ezek között előfordul gyógyszeres csomagolóanyag, szívószál – melynek színsávjaival még a festék anyagét is helyettesíteni tudja – gyermekeinek kinőtt ruhái, amelyek személyes pillanatokat is őriznek, de vannak itt hálódarabok, gyufák, puzzle és még mi minden…
Ezt a módszert egyébként legelőször egy bécsi ösztöndíjas beszámolókiállításra készülve alkalmazta. Szerette volna hatásos módon rögzíteni a városban megélt időszakot, így térképdarabot vagy az utcán talált kupakokat is ráapplikálta a vászonra. Később a síkból kilépve szobrokat is készített és készít pusztán hulladékként kezelt anyagokból, melyek frappáns, játékos formát öltenek. Természetesen ebben az alkotási módszerben benne van a tárgyak megbecsülése, hogy nem elhasználjuk, hanem megőrizzük őket. De említhetjük az upcycling és recycling fogalmakat is, azonban Bács Emese műveiben túlmutat rajtuk, hiszen mindig visz személyes szálat, kollektíven átélhető történetet a felhasznált anyagok közé. Értékmentése hatványozottá válik azzal, hogy a matériát és a mögöttes érzelmi, szellemi tartalmat is megőrzi.
Egy korábbi interjúnk alkalmával így fogalmazott: „Harcolok a közömbösség ellen. Foglalkoztat a folyamatos »kütyüzés« jelensége. Tapasztaljuk, hogy manapság az emberek ahelyett, hogy találkoznának, vagy beszélnének egymással, inkább csak üzeneteket írnak. Észrevétlenül kúszik ránk a közöny, aminek hatására sokan a virtuális terekbe menekülnek. Szerintem ez az álvilágban való létezést jelenti. Kérdéseket teszek fel magamban ezzel kapcsolatban, mert ez a jelenség nekem olyannyira nyomasztó, hogy foglalkoznom kell vele.
Ugyanennyire zavar az az éles kontraszt, ami a város felújított negyedeiben élő gazdag emberek életmódja és az épületek mellett megbújó hajléktalanok reménytelen helyzetéből fakad. A sok pazarlást és a nélkülözést fizikailag csupán néhány centiméter választja el egymástól. Számomra furcsa ez az ambivalens világ. Nem tudom, mi lehet a megoldás ezekre a problémákra, de a képeimen keresztül szeretném feldolgozni a belőlük fakadó feszültségeket.”
Bács Emese feladatának érzi, hogy rögzítse annak a városnak a pillanatnyi állapotait, amelyben él. Munkája éppen ezért lesz őszinte és autentikus, mert azzal foglalkozik, amihez nap mint nap leginkább köze van. Kifogyhatatlan téma és inspiráció nyílik számára a mindennapok látványából. Bár a körénk épülő városok kulisszái ugyanazok, benne az ember napról napra más. Ő pedig művészként nyitott szemmel, kíváncsian jár-kel, és keresi a számára érdekes pillanatokat. Ha megpillant egy különleges karaktert vagy egy izgalmas városképi részletet, akkor fotón vagy kézi rajzzal rögzíti azt. Festményei ezeknek az elkapott pillanatoknak a montázsaiból épülnek fel.
Egy adott kompozícióból többféle technikával is készít kép. A méretbeli eltérések és az egyedi megoldások mindig kicsit más eredményre vezetnek, így soha nem azonos az eredmény. Most láthatunk egészen nagyléptékű művet is, szinte valósághű méretben, s mintha mi is a kompozíció alakjai lennénk, élhetjük át újra a metrózás élményét. Itt igazán részei vagyunk a képnek, valóban rólunk szól!
A kiállítást végigjárva vagy legközelebb, ha meglátunk egy Bács Emese-festményt, próbáljuk meg válaszolni magunknak, vajon mit is kezdünk az időnkkel, a környezetünkkel, a kapcsolatainkkal, az élettereinkkel. A bennük élő értékek megőrzésére fognak buzdítani minket a látottak.
A művészről készült filmünket itt nézheti meg:
Bács Emese Rólunk szól című kiállítása az Országút Galériában (1067 Budapest, Eötvös utca 10.) látható.
